Évek óta festői környezetben, Noszvaj környékén él, borászata van, tavaly kávézót is nyitott, és nem mellesleg 16 éve járja az országot előadásaival - kíváncsiak voltunk Csernus Imrére, ezért egy csendes hétköznap délelőtt ellátogattunk hozzá.
Miért váltott életformát?
– Az egész életemet érzésből teszem, és nem akarok senkinek se megfelelni. Amikor nem érzem jól magam valahol, akkor tudatosan elkezdem keresni azt a helyet, ahol jól vagyok.
És mitől érzi jobban magát itt, mint máshol?
– Az érzéseket nem lehet megmagyarázni. Persze vannak racionális okok, hogy itt a Bükk lábainál tiszta levegő van, festői szépségű falu, kedves emberek, akik köszönnek reggelente. De számomra a legfontosabb az, hogy itt jól érzem magam, és imádok pincérkedni hétvégente.
Kifejezett célja volt falura költözni és vendéglátással foglalkozni?
– Éveken át ingáztam innen Budapestre, amíg volt ott magánrendelésem. Ezt a Csendülő nevű kávézót csak tavaly május óta üzemeltetjük. Egy közösségi helyet akartam létrehozni itt, ahol a betérők is jól érzik magukat. Ez rajtam is múlik: számtalan helyen jártam már, ahol a pincérek rosszul néztek ki.
Ez ma elég trendi dolognak tűnik, hogy híres emberként visszavonul és kávézót nyit.
– Én a nyilvánosságtól már elég régen visszavonultam. Azután, hogy felismertem: a média valójában csak használja az embereket, odáig, amíg profitot termelnek neki.
Amikor belépett a médiába, mást hitt róla?
– Nem foglalkoztam a médiával. Én üzeneteket szerettem volna továbbítani az embereknek, és úgy érzem, hogy abban a félévben ez sikerült is.
Sokkterápiának nevezik a módszereit, ezt mivel magyarázza?
– Általában a felületes kommunikáció jellemző ránk, legfőképpen önmagunkhoz. Kesztyűs kézzel bánunk önmagunkkal, és ugyanezt a kommunikációs stratégiát alkalmazzuk mások felé. És abban a pillanatban, hogy valaki kimondja azt, amit érez, az sokkoló – merthogy én mindent megteszek azért, hogy őszinte legyek. Miközben a másik ezerrel törekszik arra, hogy ne kerüljön napvilágra az, amit ő is érzékel, már régóta. Én viszont megfogalmazom azt hangosan, annak ellenére, hogy a másiknak ez tetszik vagy nem tetszik.
Tehát csak önmagának tartozik felelősséggel azért, amit tesz?
– Elsősorban igen, és azt látom, hogy ez sok, magát felnőttnek nevező emberből hiányzik. Csak magyarázkodás van, meg felelősséghárítás. Mindig valaki más a hibás azért, ami velem történik.
Létezik olyan, hogy néplélek? Felmérések szerint a magyarok jellemzően kerülik a konfliktust, a kockázatot, a bizonytalanságot.
– S ha nagy ritkán mégis kockáztatnak, és ráfáznak, akkor elkezdenek pánikolni. De ahogy a negatív érzések intenzitása csökken, megnyugszik az illető, hogy mégsem olyan nagy a baj.
És minden megy tovább, ahogy addig?
– Persze. A következő pofonig.
Miért nem változtat?
– Mert nincs önbizalma, konfliktushelyzetben nem vállalja fel az érzéseit. Inkább okoskodik és magyarázkodik. Olyan arcot mutat másoknak, amivel valójában nem rendelkezik, arról kommunikál, amire ő vágyik. A vágyait éli meg realitásnak, ami valójában hazugság.
Lehet, hogy azért, mert senkit nem érdekelnek az érzései.
Kérdés, hogy akkor mit keres abban a helyzetben? Néha megkérdezem a másikat: beszélhetek veled őszintén, van rám időd? Ha igen, akkor el kell mondani mindent. Különben előbb-utóbb kirobban kéretlenül is, mert a feszültség időnként felgyűlik. Utána persze megbánom: nem kellett volna elmondani, mert mindig ráfázok. Így van: mert nem kérdeztem meg a másikat, hogy elmondhatom-e.
Ennyi a titok?
A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.