1956 Petőfije: Gérecz Attila, a tragikus sorsú költő

Gérecz Attilát (1929. november 20. – 1956. november 7.) az irodalomtörténet sokáig hallgatásra ítélte. Ennek dacára a „lánglelkű” költő már hatvan éve az 1956-os forradalom emblematikus alakja. Még akkor is, ha nevét nem lehetett büntetlenül kiejteni, műveit pedig vele együtt temették a föld alá.

Sokáig sírhelyét sem volt szabad látogatni, sőt 1976–77-ben a Fiumei úti 21-es parcellát, amelyben több mártírral együtt Gérecz is pihent, a hatalmon lévő kultúrpolitika fel akarta számolni, ugyanis kínosan érintette az akkori vezetést, hogy a budapesti egyetemisták közül sokan (bölcsészek, műegyetemisták és orvostanhallgatók) felkeresték a fiatal költő nyughelyét, megemlékeztek róla és kézírással másolták egy-egy nyugati folyóiratból verseit, amelyeket a legnagyobb óvatossággal terjesztettek az egyetemek folyosóin.

Méltán párhuzamba állíthatjuk Géreczet Petőfi Sándorral, nem pusztán azért, mert mindketten huszonhét évesen haltak hősi halált a harcmezőn (egyikükkel a kozák dárda, másikukkal az orosz puskagolyó végzett), hanem élettel teli lírájuk kapcsán is, amelyet egyaránt átjár a szenvedély, a szabadság és a szerelem. Annak ellenére, hogy Gérecz mögött hétévnyi börtön, gyötrelem, megaláztatás állt, rajongott a szabadságért – mint mindenki, aki hazánkban fegyvert fogott a forradalom idején.

A költő harcolt a II. világháborúban. Mindössze tizenöt éves volt, amikor 1944 őszén bevonult a Nagyváradi Magyar Királyi „Gábor Áron” Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola Sümegre menekített alakulatához. Később francia hadifogságba került, ahonnan 1946. október 23-án tért haza.

„Van ebben a dátumban valami hátborzongató” – hívják fel a figyelmet a költő életművének kutatói az október 23-ai időpontra.

Tanulmányait a katonaság miatt megszakította, ezért magánúton kellett pótolnia. 1948-ban – miután egy éven belül három gimnáziumi tananyagból tett le különbözeti vizsgát – sikeresen leérettségizett, ám osztályidegen származása megakadályozta a továbbtanulásban. Vasesztergályos-tanoncként egy csepeli üzembe járt dolgozni.
A fiú minden szabadidejét a sport kötötte le. Húsz­évesen már tagja lett az öttusa-válogatott keretének. Kitűnően lovagolt, úszott, vívott, futott és nem mellesleg a sízésben is szép eredményeket ért el. Pisztolylövésben legyőzte a későbbi olimpikont, Benedek Gábort.

1950-ben a Rákosi-rendszer nagy bebörtönzéseinek kezdetekor több barátjával együtt, akikkel hadapródként kötött ismeretséget, letartóztatták.

„Amikor engem annak idején letartóztattak, vendégeket vártunk volna aznap estére, a munkatársaimat, nőket, férfiakat kb. tizennégyet. Anyám egész nap a vendégeim fogadására készülődött. Délután 5 órára várt haza, de telt-múlt az idő… ő csak várt… várt, egyre izgatottabban, balsejtelemtől gyötörve. A vendégek mit se tudva 8 óra felé gyülekezni kezdtek. Megsejtve a bajt, a nyomott hangulat ellenére ott maradtak, hogy anyám ne legyen egyedül. 11 óra után hosszú csengetés… Rendőrség… Házkutatás… De csak anyám és a két lány tudta, hogy én hol lehetek. A konyhaszéken sírt anyám” – írta 1954-ben Töredék című önéletrajzi művében.

Összeesküvés és hazaárulás vádjával állították bíróság elé. Három társát felakasztották, őt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Először Budapesten, a gyűjtőfogházban, majd a váci börtönben raboskodott.
A Stádium kiadó 1995-ben jelentette meg verseit a legendás Füveskert – 1954–1995 című antológiában. Füveskert néven titokban, kézírással készítettek irodalmi lapot és terjesztették egymás között a váci politikai foglyok.

A kötetben azok a szocialista esztétikán kívül rekedt, sokáig megtagadott költők versei olvashatók, akik Gérecz Attilával 1950–56 között együtt raboskodtak. Kárpáti Kamil joggal nevezi ezeket a műveket börtönlírának. „A névtelenség, sikertelenség itt soha sem volt ismeretlen. Csokonai már rég kimondta. Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon” – írja keserű iróniával tollán Kárpáti Kamil a kötet előszavában.

Az emlékezet legalább tíz, három-négyszáz oldalas, kézzel írt börtönfüzetről tud, ebből mindössze öt maradt meg, háromkötetnyi műfordítás és kétkötetnyi vers. Az irodalom mint terápia működött a börtön falai között. Rabként, megfosztva emberi méltóságától, szabadságától a hazug rendszer billogait talán könnyebb volt eltűrni, mert a líra enyhülést adott a meggyötört pszichének, egyfajta sovány vigaszt, keserű oltalmat.

A magyar irodalomnak létezik egy eddig kevésbé ismert rétege, a Rákosi-korszak börtönlírája, még ha kicsit idegenül is hangzik a huszonegyedik századi olvasó fülének. Ezeknek a költőknek az alkotóműhelye a váci fegyházban működött. Itt született Gérecz Attila első ismert verse, az Így bocskorosan.

Pomogáts Béla irodalomtörténész a fiatal költő műveiből a tökéletes formaérzékenységet, a rímekkel való bravúros játékot emeli ki. Ha sorra egymás után olvassuk Gérecz szövegeit, kirajzolódik belőlük az 1950-es évek nyomorúsága, fojtogató légköre. A fiatal férfi egész életére a halál árnyéka vetült, mégis hitének erejével igyekezett túlélni a holnapot.

1954. július 18-án, a dunai árvíz idején sikerült megszöknie a váci börtönből. Hihetetlen ügyességgel elfűrészelte cellája ablakának vasrácsát, majd kipréselte magát rajta, és a Dunába ugrott. A folyó a börtönig áradt. Kiváló úszó volt, átúszta az örvénylő folyót. A hajóállomáson lépett partra, de megszólaltak a szirénák, így visszaugrott a vízbe. Kalandos útja során többször majdnem elfogták, erős lélekjelenlétének köszönhette csak, hogy sikerült bejutnia Budapestre.

Volt menyasszonyától, Margittól kért segítséget, hogy valamelyik ismerősénél meghúzhassa magát egy napig. A lány új vőlegényét, Labancz Dénest kérte meg erre a szívességre. Az ügyésznek készülő fiatalember azonban elárulta a rendőrségnek, hol bujkál Gérecz.

A költő így emlékezett vissza: „»Nálam nyugodt lehetsz« mondta Dénes. Idegcsillapítót vett elő, erős altatót, amint az Aladár utcai (Gellért hegy melletti) kis társbérleti szobába értünk. Kinevettem. Másnap késő délelőttig aludtam, persze altató nélkül, míg ő valami éjjeli szolgálatban volt az árvízzel kapcsolatban. Este 7 órakor kellett érkeznie. (…) 6 óra felé elhelyezkedtem leshelyemen, egy játszótéri padon, ahonnan szemmel tarthattam, hogy kivel érkezik, vagy ki követi. Egy férfival jött beszélgetve és bementek a kapu alá. Más nem jött utánuk s így bementem megnézni, vajon együtt mennek-e föl a lépcsőn, vagy csak egy szomszédos lakó a pasas, akitől elválik a lépcsőházban. Beléjük ütköztem. Közvetlen a kapu mögött álltak. A férfi zavartan elsomfordált a közelből, én pedig karonfogva, vidám (!) locsogás közben mentem fel vele a lépcsőn. A férfi kilépett az utcára, mi pedig elértük a lépcső fordulatát. Ekkor megragadtam mellén a ruhát. »Ki ez az ember?!« Hamuszürke volt. »A rendőrség« nyögte. »Elárultatok?« »Azt hiszem Magda volt. Nagyon megverték őket, különösen Margitot.« »Merre lehet meglépni?« »Semerre. Az egész környéket bekerítették.« (…)A detektívek már mögöttünk kopogtak. Még menekülhettem volna. Szívem – akkor már lejtett az utca – kissé nyugodtabban vert és akárhogy is, de elfutva még akkor sem érhettek volna utánam. Viszont ezekben a pillanatokban omlott bennem össze valami, amit ma sem tudok teljesen megmagyarázni magamnak. Egy örök kételkedésből éppen aznapokban felemelkedő Istenhit és az ifjúságnak az a kedves, buta hite, mely önmagából meríti az emberek iránti véleményét és szeretetét.
Valami ősi parasztos gőg tört fel bennem, mint a legény, mikor a fegyveres előtt feltépi az inget: »ide szúrjon!« úgy tártam oda az életem valami iszonyú gonosz Úrnak. (…) Megragadták a lábamat és rövid, kissé véres harc után letepertek. Az egyik majdnem agyonlőtt. Hirtelen a mellemhez nyomta a pisztolyt és ráfeszült ujja a ravaszra. Láttam a szemén az ölésvágyat, de egyszerre észbe kaphatott, mert remegni kezdett a keze, és furcsa, tétova mozdulattal elfektette mellemen a fegyvert. A másik a torkomon térdelt és a fejemhez tartotta a pisztolyát. Labancz félelmében félig lerogyva kapaszkodott egy vaskerítésbe. »Hát ezt akárhogy is, de bravúrosan csinálták« – mondtam, mikor hátracsavart, gúzsba kötött kezekkel vittek az autó felé. Hirtelen felvidámodtak: »Mi? Azt mondod? Hát azt mi is elismerjük, hogy nagy vagány vagy.«”

A háromnapos szabadságot harminc nap szigorított magánzárka követte Márianosztrán. 1956 őszén Géreczet áthelyezték a Kozma utcai gyűjtőfogházba, ahonnan október 30-án a forradalmárok kiszabadították. Még aznap találkozott író börtöntársaival az Írószövetség székházában. Gérecz mindvégig katona maradt, nem csoda, hogy 1956. november 4-én csatlakozott az utcai szabadságharcosokhoz. A Rókus kórház környékén két szovjet tankot harcképtelenné tett.

A Klauzál utcában esett el november 7-én. Lelőtték. Első, ideiglenes sírja a VII. kerületben, a Klauzál téren volt, ahová Drechsel Mária temette el, aki Gérecz betegeskedő édesanyját ápolta. Ő gépelte le a gyűjtőből kijuttatott verseket is, és vitte el később Kárpáti Kamilnak, hogy őrizze azokat a diktatúra éveiben. 1957. február 11-én került sor Gérecz Attila második temetésére: a Kerepesi temető (Fiumei úti sírkert) 21-es parcellájában, a forradalom többi áldozata mellé helyezték földi maradványait.

Kárpáti Kamil 1988-ban indította el a Stádium folyóiratot, amelyben közölni kezdte a legendás mártír költő verseit. Kárpáti 1992-ben rangos irodalmi díjat is létrehozott Gérecz Attila tiszteletére, amelyet elsőkötetes költőknek ítélnek oda. 2010-ben emléktáblát is avatott az ’56-os hősnek a Klauzál téren. (írta: Németh Ványi Klári)

A CSILLAG

Csillag volt egy vemhes jászolon,
s egéről mintha letörne…
Törvény volt, hogy jelnek látsszon.
Lehet dal, mely elsöpörje?

Felvenném, s tán megsimítnám,
mintha máris emlék volna.
Könny, ha hullt is? – véres szikrán
gyúl az ég, s hát hull a korma.

Csillagocska, kis vöröslő…
megvillan egy tócsa színén,
rálépek, s lám, mint a szőlő
fürtökké ring lábam helyén!

Márianosztra, 1956