Tűzparancsolat

Kásler professzornak a Tízparancsolat egészségmegőrző hatásáról szóló kijelenté­séről egyből visszakézből hallottam, úgyhogy megpróbálom értelmezni, mint svédcsavart az IKEA-bútorhoz. A becsmérlés kontextusába ágyazott, utálkozó cikkek, egymással versenyezve akarták nevetségessé tenni a doktort, aki mellesleg az ország egyik csúcskórházát irányítja huszonhat éve.

Pedig üdítő lett volna először egy pozitív, vagy akár csak pártatlan írást olvasni arról, hogy egy miniszteri poszt várományosa a közbeszéd szempontjából ilyen bátor, ugyanakkor mind a zsidó, mind a keresztény elkötelezett hívők körében ősidőktől ismert, kipróbált igazságot állít. Itt nem politikáról van szó, különösen nem a napi és a párt válfajáról. A józan ész alapján is bőven belátható és életszerű, hogy az ezeket a lelkiismeretünkből is megismerhető igazságokat megtartó emberek harmonikusabb, és így minden bizonnyal egészségesebb életet is fognak élni.

Azonban a ma náthaszerűen terjedő nihilista gúny atmoszférájában könnyű prédát leső, középszerű és negyedművelt trollocskák kapásból felbátorodtak és ezoterikus félőrültként próbálták meg láttatni az orvosként és intézményvezetőként is maradandót alkotó Káslert.

A beszűkült tudatállapottól megvezetett gőgös írnokok a nagy egyéniséghajszában pont az eredetiségre képtelenek, ellenben ötlettelenül szajkózzák az egymástól ellesett kultúrvonalat, és két füves cigi között úgy pötyögik be azt az egy-kétezer karaktert, hogy

abból jobban üvölt az igazodási kényszer, mint a Népszabadság 1972-es vezércikkéből, csak picit tudatmódosított stíluselemekkel.

Mindez, ahogy utaltam rá, nem elsősorban a leendő miniszterről szól. A tét az, hogy lehet-e a 21. században a közbeszéd tárgya az emberiség alapműve, a legfontosabb könyv, a Biblia. Mi, hívők elfogadjuk-e azt, hogy az ateista paradig­ma az álsemlegesség maszkjában ukázokat osztogasson és visszaparancsolja a Bibliáról szóló kommunikációt az úgynevezett „magánszférába”, vagy sem?

Elfogadjuk-e a szólás- és vallásszabadság – egyelőre részleges, még nem jogi termeszetű, de azt is már előkészítő – korlátozását azzal, hogy bárkit félhülyének lehet beállítani a társadalom előtt, aki a bibliai hitet kihozza a család, a gyülekezeti ház vagy templom falain kívülre?

A hívők fülüket-farkukat behúzva lapítsanak, nehogy a nagy tudományfétis nevében eljáró önkéntes journalrendőrök ujjbegyükre vegyék őket?

Ki bizonyította be valaha is, hogy nem igaz az az állítás, miszerint a Tízparancsolat megtartása lelkileg – s így testileg is – pozitív egészségügyi kihatással van az azt megtartó és a környezetében élő emberre egyaránt? Vagy valóban semmi stresszt és stresszbetegséget nem okoz senkinek, ha meglopják, megcsalják, netán megölik, vagy ha mindezt ő követi el másokkal? Tényleg kizárt, hogy az ember fizikai-biológiai állapotát negatívan befolyásolja, ha sohasem pihen, ha szüleivel tiszteletlen, más tulajdonára ácsingózik vagy hamisan tanúzik?

Egyáltalán, ki próbálhatja meg ezt tudományosan bizonyítani?

A tudományosság főbb ismérvei állítólag a tapasztalati ellenőrizhetőség, a bizonyíthatóság és/vagy a cáfolhatóság.
Mivel a professzor kijelentése egyértelműen hitbéli jellegű volt, ezért racionális bizonyításra nem szorul.
Cáfolni pedig lehetetlen, mert a cáfolat már mint célkitűzés, önmagában is túlmutat egy szaktudomány kompetenciáján.

És miért ne nyilatkozhatna meg egy tudós hívőként, ha egyszer hívő?

Ki bizonyította, sőt ki bizonyíthatta be valaha is, hogy az ateizmus nem puszta hit? Avagy mitől kevésbé hívő, vagy miért tudományos vagy semleges egy ateista, és miért nem az egy hívő?

Ki meri állítani, hogy van abszolút semlegesség és egyáltalán, miért lenne jó, ha lenne?

Az abszolút semlegesség kívánalma már maga sem semleges, sőt gyanús.

E nagy akarás definíciójaként ezennel ünnepélyesen bevezetem a „semlegtelenség” fogalmát. Hitet vagy „nem hitet” mindenki szabadon választhat, de senki ne próbálja az egyiket tudományosabbnak állítani a másiknál.

Az ominózus ügy már úgy tűnt, hogy lecsengett, de a napokban kijött egy minden eddiginél pofátlanabb írás az Indexen, ráadásul a tudomány rovatban.

Hogy a szerkesztőség födémlemeze statikailag hogy bírja a „tudomány” kifejezés és a cikkben szereplő bődületes primitivizmus és ostobaság egy légtérben való meglétét, azt nem tudom, de a szerző, Hegyeshalmi Richárd már korábban is képes volt hasonlókra. Egy-két éve egy Jézust káromló írására lettem figyelmes, amelyet követően azonnal írtam a szerkesztőségnek, és gyorsan le is vették a cikkét. Ma, úgy látszik, más idők járnak, mert ezt a kört ezúttal is megfutottam, de se kép, se hang. Ez a cikk nem méltó arra, hogy részletesen végigvegyük állításait. Egyetlen mozgatórugója a Biblia és az abban hívő emberek megvetése, degradálása, de ráadásul mindezt olyan mérhetetlenül nívótlan és buta formában teszi, hogy ha a tudati károsanyag-kibocsátást szankcionálni lehetne, akkor ez a cikk szerzője esetében azonnali szellemi zöldkártyabevonással járna.

A cím és az altesti elemektől fortyogó lead közé sikerült beszerkeszteni egy, a náci szennylapok grafikáit idéző gúnyrajzot, amelyen Kásler szerepel a két mózesi kőtáblával.

A vulgárfreudista, innen-onnan összeolvasott süketelés felmelegíti a – kultúrtörténetben sajnos nem ismeretlen – fenyegető, elnyomó, rossz és egyébként a Bibliától messzemenően idegen istenkép téveszmés projekcióját.

A stupiditást idegen eredetű szavak indokolatlan pufogtatásával ellensúlyozni kívánó Hegyeshalmi tételesen próbálja lerántani Mózes parancsolatainak tíz legfőbb pontját a maga által melegített dagonyába.

Ez persze még a nála – finoman szólva – erősebb képességű figuráknak sem sikerült soha.

Ami sikerült, az az, hogy az értelem és a jó szándék teljes kizárásával megpróbálja olvasóit a Tízparancsolat és a benne hívők ellen hangolni.

Ez a szomorú és kártékony tevékenység azonban nemhogy a Biblia igazságaihoz nem ér fel, de még a levélszemét fogalma is patetikusan csengő kifejezés rá nézve. Az Index szerzője a saját maga által kivetített, bugyuta, egydimenziós fantomokkal hadakozik.

Ha már az ember értelmiségi pályára aspirál, nem árt, ha megpróbál közelebbi kapcsolatba kerülni az értelemmel, ha már a két szótő így átfed.

Ezek után nem tudom, hogy egyáltalán érdemes-e még említeni az ilyen szerzőknél űrteleszkóppal sem felderíthető alázat fogalmát?

Ha valaki az emberiség legalapvetőbb erkölcsi-szellemi kódexéhez nyúl, nem kellene bekalkulálni, hogy történelmünk hány és hány vívmánya épült már erre, beleértve azt a nyugati szabadelvű, jóléti rendszert is, amelyben akár az ilyen vélemények is elhangozhatnak?

És nem kellene alaposan visszavenni a nagy büdös semmire történő szájjártatásból?

Annyi fix, hogy a Tízparancsolatnak mindez nem fog ártani, abban viszont már nem vagyok biztos, hogy az ilyen irományok szerzőjére máris nem hullott-e vissza a saját maga által okozott kár.