Grüll Tibor: Európa elrablása

Honnan erednek az európai civilizáció gyökerei? Melyek az európai kultúra összetevői? Mikor született meg az Európa-gondolat? Grüll Tibor ókortörténész írása.

Az európai civilizáció két alappillérének hagyományosan a görög–római kultúrát és a zsidó–keresztény kinyilatkoztatást tekintjük. A lengyel Oskar Halecki számára Európa igazi öröksége "Athén és Róma", amelynek folyamatosságát "Péter utódai alkotják, akik megszakítás nélkül irányították Krisztus egyházát, és jelképezték Európa mint egész történelmi kontinuitását" (Európa millenniuma, Századvég Kiadó, Budapest, 1993). Hasonló véleményen van a francia Rémi Brague, aki szerint Európa szellemi arculatának két összetevője van: az ókori Római Birodalom hagyománya és az ezzel harmonizáló katolikus örökség (Európa: a római modell. Elsajátított önazonosság, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1994).

Ezek a szerzők azonban nemcsak a kereszténységet szakítják el valódi gyökereitől, a zsidóságtól, és ültetik be egy számára eredendően idegen közegbe, hanem arról is megfeledkeznek, hogy az Európa-mítosz – s egyúttal maga a "pogány" tradíció is – szorosan kötődik az ókori Közel-Kelet világához.

Mítosz és történelem

Mai szóhasználatunkban a mítosz "nem létező, kitalált dolgot", a történelem pedig "okadatolt tényekből levont, tudományosan bebizonyított állítások összességét” jelenti. Nem így az ókori ember számára. Az ókori görög felfogás szerint a “mitikus idő" éppoly valóságos, mint a kinyomozható (ez a "történelem"-nek fordított hisztorié szó eredeti jelentése!) közelmúlt, vagy a személyesen átélt jelenkor.

Ha egy "szakmabeli" görög történetíró azt írta: ez és ez a dolog a trójai háború idején történt, nem a népmesék világába vezette az olvasót, hanem a mai időszámításunk előtti XII. századra utalt. A dór törzs Balkán-félsziget déli részére történt bevándorlása ma is történelmi tényként kezelt esemény, ami semmit sem veszít tényszerűségéből, ha tudjuk, hogy ezt a migrációt a görögök a "Héraklidák visszatérése" néven emlegették. A görög mitikus őskor alaposabb megismerése – amit a XX. század második felében számos jelentős régészeti felfedezés tett lehetővé – csak még jobban megerősítette azt a feltételezést, hogy a görög őstörténeti mítoszok java része valóban megtörtént eseményeken alapul.

Köztudott, hogy Európa eredetét a görög mitológia egy romantikus kalandregénybe illő nőrabláshoz köti. Európé, a föníciai Türosz város királyának, Agénórnak lányaként született. A szépséges királykisasszony – szerencsétlenségére – annyira megtetszett a házastársi hűségéről nem éppen híres olümposzi főistennek, Zeusznak, hogy az rózsaillatot árasztó, szelíd bika képében elrabolta, majd a hátára véve a tengeren át Krétára vitte. Nászukból született meg Minósz, a krétai civilizáció ősatyja.

Európénak később nyoma veszett a szigeten, sohasem találták meg. A történet teljességéhez az is hozzátartozik, hogy az elrabolt hajadon bátyja, Kadmosz, szülőhazájából szintén Görögországba költözött. A hagyomány szerint számos mesterséget, köztük a betűvetést is ő tanította meg az akkor még barbár görögöknek.

Ezek az első pillantásra mesébe illőnek tűnő történetek bizonyos pontokon meglepően beleillenek a korunkban "valóságosnak" tartott görög történelem eseményláncolatába. Ma már történelmi tényként kezeljük, hogy a görög betűírás valóban Keletről (a sémi Kedemből származó Kadmosz név ugyanis ezt jelenti), valamelyik sémi nép közvetítésével jutott el Görögországba, s lett a mai napig is használt latin betűs írásunk alapja.

Az átadó nép kilétéről (föníciaiak, arámiak, esetleg zsidók?) és az átvétel időpontjáról ugyan még vitatkoznak a tudósok (az i. e. XII–VIII. század közé teszik), de az átadás-átvétel tényét senki sem vonja kétségbe.

Nézzük ezek után Európé történetét "történelmi kontextusban". A név ebben a formájában görögül "széles szeműt, széles arcút" jelent, amivel a történeti magyarázat nem sokat tud kezdeni. Ám annál érdekesebb, hogy

egy bizánci lexikonban az Európé szónak ezt az értelmezését olvashatjuk: "napnyugati föld, naplemente földje”.

A görög szó gyökere ugyanis – csakúgy mint a "testvérbáty", Kadmosz esetében – sémi eredetű: erev annyi mint "lenyugodni, sötétnek lenni". Európa tehát azt jelenti: "Naplemente földje", vagyis "Nyugat" – s minden bizonnyal ugyanúgy föníciai eredetű, mint annyi más földrajzi név a Földközi-tenger vidékén: pl. Afrika, Hispánia, Ibéria.

E névmagyarázathoz hozzátehetjük azt is, hogy a föníciaiból "nyugativá" lett titokzatos istennő, Erev/Európé, nem a föníciaiak képzeletében született. Ők csak közvetítői voltak annak a babilóni eredetű mítosznak, amelyben

a királylány az "éjszaka istennője", illetve az "elfátyolozott menyasszony" nevet viselte.

Európé kultusza pedig csak a görögöknél alakult ki. Ennek központja Kréta szigete volt, ahol főistenségként tisztelték mint Zeusz "elfátyolozott" jegyesét. Az alakja köré fonódó hagyomány később Görögország más vidékein is elterjedt; gyakorta mint föld alatti, a sötétség erőivel összefüggő istenséget láttak benne.

Föníciai "keresztapák"

Európa névadói tehát a föníciaiak voltak, akiket a görögök sem csupán afféle "keresztapaként" ismertek el, hanem kulturális örökségük egy jelentős részét is bevallottan tőlük származtatták. De kik is azok a föníciaiak? Kissé vulgárisan fogalmazva: egy vegyes etnikai összetételű kalmárnépség, akik az i. e. XII. század nagy népességvándorlásai nyomán a Földközi-tenger medencéjében létrejött hatalmi vákuumot ügyesen kihasználva "megcsinálták a szerencséjüket".

Föníciai kereskedelmi útvonalak a Földközi-tengeren

Kitűnő hajóikkal szinte az egész mediterrán vidéket bejárták, s felfedező utaikon olyan távoli helyekre is eljutottak, mint a Guineai-öböl (Nyugat-Afrika) vagy a cornwalli ónbányák (Dél-Anglia). (Annak a múlt században felröppent hírnek, miszerint Brazíliába is átkeltek volna, egyelőre nincs tudományos bizonyítéka.) Útjukat mindenütt kereskedőtelepek és gyarmatvárosok jelezték, melyek közül legnagyobb hírnévre a türoszi alapítású Karthágó tett szert.

A föníciaiak mesterien értettek a különféle kézművesipari termékek előállításához is, ami a Libanon-hegységben termő cédrus mellett legfontosabb kiviteli cikküknek számított. A föníciai luxusáru (dísztárgyak, kozmetikai cikkek, használati eszközök) fél évezreden át valósággal beterítette a mediterrán térséget, egészen addig, amíg a görögök ki nem szorították őket a piacról. Fönícia azonban nem csak iparcikkeket exportált. Mindenüvé magával vitte sajátos – babilóni és kanaáni mítoszokból szőtt – vallását, amelynek középpontjában Baál isten tisztelete állt.

A vallási ideológia "exportjáról" a föníciai történelem egyik legfontosabb forrásában, a Bibliában is olvashatunk. Ethbaál türoszi (más források szerint szidóni) király leánya, Jézebel, Akháb izraeli királyhoz ment feleségül, magával víve Baál és Asera több száz papját és prófétáját, akiket a zsidó állam pénzéből tartottak el. A hatalomvágyó királynénak azonban még ez sem volt elég: Jahve csaknem valamennyi prófétáját megölette, mígnem Illés próféta gátat szabott áldatlan tevékenységének.

Az első világháború idején 1917-ben Irakba bevonuló csapatok vették fel az ősi Babilon városáról készült első mozgóképet.

Nincs okunk kétségbe vonni, hogy hasonló események másutt is történtek a Földközi-tenger mentén, ahol a föníciaiak megvetették lábukat. Ebből a szempontból különösen figyelemre méltó az Európa-legenda azon mozzanata, hogy Zeusz bikává változva rabolja el a türoszi királylányt. A föníciai–kanaáni főistent, Baált ugyanis bika képében ábrázolták, ahogy a késő bronzkori Krétán is a bikaisten kultusza állt a középpontban. Számos régészeti adat bizonyítja ezt: a bikaszarv-oltárok és a híres – freskókon is gyakran ábrázolt – kultikus bikaugrás-jelenetek. Ezek után az sem meglepő, hogy a "bika" jelentésű görög (és latin) taurosz szó is a sémi shór/tór
átvételének bizonyult.

Kréta: "az olvasztótégely"

Elképzelhető tehát, hogy Európé elrablásának mítosza mögött ugyanúgy valós történelmi események rejlenek, amint az Kadmosz, az írás "feltalálója" esetében is bebizonyosodott. Érdemes hát tovább tanulmányoznunk a történetet, a kiindulóponttól (a föníciaiaktól) most már áttérve a "befogadó állomásra", Krétára. A bronzkori Mediterráneum kelet–nyugati és észak–déli hajózási útvonalainak metszéspontjában fekvő sziget különféle népek és kultúrák valóságos olvasztótégelye volt.

Európé fia, Minósz király – a görög hagyomány szerint – legendás gazdagsággal, tudással és hatalommal rendelkezett. A krétai thalasszokrácia, vagyis tengeri uralom az egész Égei-tengerre kiterjedt – ez az állítás ma már régészetileg bizonyított tény. A kiemelkedően magas civilizációs szintet elérő "minószi" kultúra, melynek palotáiban vízöblítéses toaletteket, kőből készült fürdőkádakat, üvegablakokat használtak, i. e. 1500 körül egy természeti katasztrófa következtében kapott halálos döfést.

A knosszoszi palota maradványa

A Krétától északra fekvő Théra (Szantorini) vulkán robbanása hatalmas pusztítást végzett a szigeten, s a krétai uralkodók hatalmát végzetesen meggyengítette. Egyes feltételezések szerint Platón híres Atlantisz-mítoszának hátterében is ez a természeti katasztrófa áll. A későbbi görög Minósz-hagyomány egyes elemei (a király isteni származása, időnként szabályosan ismétlődő kapcsolata Zeusszal, bíráskodása a túlvilágon) a krétai királyság erősen szakrális jellegére utalnak. Maga a Minósz azonban minden bizonnyal nem személy-, hanem méltóságnév, uralkodói cím lehetett, mint az egyiptomi "fáraó" vagy a perui "inka". Az sem érdektelen, hogy az egyiptomi első dinasztia alapító fáraóját Menésznek hívták, amely a Minósz név pontos megfelelője. Kréta és Egyiptom között a legkorábbi időktől fogva valóban igen szoros gazdasági és kulturális kapcsolatokat fedezhetünk fel.

Ilyen lehetett a knosszoszi palota 

A görög vallás gyökereit is Krétán kell keresnünk. Az 1952-ben megfejtett sajátos krétai szótagírással írt agyagtáblákon – amelyek zöme a XIV–XIII. század között görög nyelven (!) íródott –, már csaknem valamennyi görög istenség neve megtalálható, így többek között Zeuszé, Artemiszé, Apollóné, Démétéré is. Nem véletlen, hogy a görög mitológia szerint Zeusz Kréta szigetén, az Ida-hegység egyik barlangjában született és rejtőzködött egy darabig apja, Kronosz féltékeny haragja elől. De a krétaiak azt is tudni vélték, hogy Zeusz sírhelye is szigetükön van, ami a későbbi görögök számára persze elképzelhetetlen volt – hogy is lehetne sírja egy halhatatlan istennek? Valószínűleg ezért (is) nevezte eredetileg “hazudósoknak" honfitársait Epimenidész krétai költő, akinek elveszett művéből mindössze egyetlen verssor maradt fenn, Pál apostol Titushoz írt levelében: "Mind hazudós, haspók, rút henye állat a krétai ember!"

A türoszi királylány, Európé Krétára érkezése egyedül mai történeti gondolkodásunk időrendjébe nem illeszkedik bele. Ez azonban érthető, hiszen a kései görögségnek már nem voltak pontos fogalmai a bronzkori Kréta eseménytörténetéről. A “föníciai kapcsolat" mai ismereteink szerint jó fél évezreddel a minószi kultúra virágzása utánra tehető: nyomai főleg Kréta déli partvidékének városaiból kerültek elő az i. e. XII. századtól. A bronzkorban Kréta főleg Egyiptommal és Mezopotámiával állt szoros kereskedelmi kapcsolatban, a keftiu (krétai) kereskedőket gyakran látjuk egyiptomi sírábrázolásokon, s kézműipari termékeik az Eufrátesz-menti városokig is eljutottak.

Ebben az időben – úgy tűnik – még Kréta játszotta Kelet felé a kulturális közvetítő szerepét. Néhány éve az izraeli Tel Kabiriban és a Nílus-deltában is felfedeztek egy-egy komplett minószi szentélyt, amely az ókori Kelethez és Egyiptomhoz kötődő szoros (talán dinasztikus) kapcsolatokra enged következtetni. Mindenesetre figyelemreméltó, hogy a Biblia az ún. “Népek táblázatában" (1Móz 10) Kaftorimot, vagyis Krétát Micrajim, azaz Egyiptom leszármazottjaként említi.

"Európé hozománya"

Mindebből túlzás nélkül eljuthatunk arra a következtetésre, hogy az egyiptomi, mezopotámiai, föníciai, kanaáni és görög kulturális elemekkel átszőtt, “multikulturális" Krétához nem véletlenül kötődik az Európa-mítosz eredete! A türoszi királylány elrablásának története ugyan valószínűleg jóval a minószi Kréta csillagának leáldozása után keletkezett, mégis hűen tükrözi a görögség azon meggyőződését, hogy kultúrájuk eredete valahol keleten gyökerezik.

Ezt a meggyőződést számos eddig is közismert vagy újabban előkerült tény támasztja alá. A babilóni matematika és csillagászat görög matematikára gyakorolt megtermékenyítő hatása mindig is köztudott volt. (A görögök csak a geometria tudományát eredeztették Egyiptomból.) A korai görög irodalom keleti kapcsolataira ugyancsak fény derült. A sumer eredetű, de a hettitáknál, sőt a kanaáni népeknél is közismert Gilgames-eposz kimutatható hatást gyakorolt a görögök egyik legismertebb eposzára, az Odüsszeiára.

A legnagyobb görög filozófusok (Thalész, Püthagorasz, Szolón, Platón, Zénón stb.) mind tanulmányozták a keleti vagy egyiptomi tudományokat, és ott szerzett tapasztalataikat beépítették tudományos rendszerükbe. A görög kereskedők a VIII. századtól kezdve szinte mindenütt jelen voltak a Közel-Keleten, majd egyre több görög zsoldos is megjelent a keleti uralkodók hadseregeiben.

A VI. századi leszboszi költő, Alkaiosz testvére például 605-ben Nabukodonozor seregében ostromolta Askalón falait;

a kittim (görögök) jelenléte az i. e. VII. századtól kezdve már Izrael földjén is mindennapossá vált.

Hosszan sorolhatnánk még a görög és keleti (sémita) érintkezések nyomait a történelemben. Úgy vélem azonban, hogy az eddigi adatok is eléggé meggyőzően bizonyították: Európa eredetét nem "Athénban" (a klasszikus görög kultúrában) vagy "Rómában" (a Római Birodalom örökségében), hanem sokkal régebbi időkben kereshetjük, ahogy ezt maguk a görögök is tették. A mai Európa ugyanúgy nem tagadhatja meg babilóni, föníciai, egyiptomi "hozományát", mint – az előbbiekkel egyébként ellentétes előjelű szellemi gyökerekből sarjadó – zsidó örökséget, amelybe a Bibliát, a diaszpóra több évszázados folyamatos jelenlétét, sőt magát a kereszténységet is beleérthetjük.

(cikk eredetileg 1999. március 27-én jelent meg lapunkban)