Hetek blog

A nagy földindulás: Orvtámadás Erdély ellen

2017/12/09. - írta: eisen64

Magyary Ferenc írása a gyulafehérvári nagygyűléshez vezető útról

albaiulia.jpg

Agresszió tört Erdélyre 1916. augusztus 27-én. Román csapatok jelentek meg a gyakorlatilag őrizetlen hágókon a hadüzenet átadásával szinte egy időben, lelőtték a mit sem sejtő határőröket, hivatalnokokat, beözönlöttek Erdélybe, ahol az erdélyi románság felvirágozva és éljenzéssel fogadta őket. (A magyar történészek szerint inkább tartózkodva. Valószínűleg mindkettőre akadt példa.) Ma már emléktábla hirdeti a Bratocsa-hágón a román hősök dicséretét, akik életüket adták Erdély megszerzéséért.

A dicsőségen azonban nem kis folt, hogy a támadás valójában pusztán egy hitszegés eredménye. Ugyanis Romániát szerződés kötötte a központi hatalmakhoz, amit ugyan a franciabarát román közvélemény miatt nem hirdettek ki, nehogy bizalmatlanság alakuljon ki a német származású román királyi családdal szemben, de amely biztosította a háborúban Románia semlegességét. Ennek a szerződésnek a felrúgása volt az 1916-os orvtámadás.

A két fejedelemség egyesüléséből 1859-ben létrejött Románia uralkodó elitjének dédelgetett álma volt, hogy a román népet egy államban egyesítse „a Dnyesztertől a Tiszáig”. Erre akkor kínálkozott lehetőség, amikor az első világháborúban az angolok és a franciák megérezték, hogy a román elit érzékeny pontja Erdély megszerzése, és ezt kínálták fel a hadba lépés fejében. A kép­hez hozzátartozik, hogy a magyar állam és az erdélyi románság képviselői közötti helyzet rendezetlen volt a nem teljesített nyelvi, kulturális autonómiát érintő követelések tekintetében, úgyhogy az antant ajánlata – nem véletlenül – éppen időben érkezett Románia számára. A háború frontjain éppen gyengülni látszottak a központi hatalmak, így kívánatos és könnyű prédának ígérkezett a komolyabb hadierő nélkül maradt Erdély (a székelyek valahol az olasz fronton harcoltak a Monarchia dicsőségéért).

Magyar szívfájdalom 

„Most pedig következik a nagy földindulás. Amikor a föld, az édes anyaföld megrendül. … Már a kertemben vagyok, megyek, mendegélek a hegy kanyargós útjain, és egyszerre érzem, hogy megremeg alattam a föld, az édes anyaföld szíve. Hallani vélem, hogy tehetetlenül nyöszörög, majd felsikolt rémesen, mint az az ember, akit szíven szúrtak. És követi ezt a felsikoltást borzalmas hördülés, melynek a gyarló ember szókincsében nincs neve… Leheletnyi szellő sem mozdult, s láthatatlan hullámokon végtelen fájdalmas, szívet hasogató, elmeháborító hangok, megrendítő melódiák zúgtak, hömpölyögtek a levegőégben. Lángostorok verdesték testemet, s minden ostorcsapásnak egy szava, egy értelme volt: Ez a föld már nem a tied” – írja a helyzetről Benedek Elek.

A betörő román hadsereg elől elkezdődött a védtelen határ menti megyék (Brassó, Csík, Háromszék, Maros) kiürítése, de egy körülbelül 200000 fős menekülthullám is elindult Magyarország belső területei felé. A román támadás végül kudarcba fulladt, mivel a közelben állomásozó német erők átcsoportosításával sikerült ellentámadást indítani Falkenhayn tábornok vezetésével, amelyhez csatlakoztak Bulgária felől más német hadtestek Mackensen tábornok vezérletével. 1916 október elejére kiverték a román csapatokat Erdélyből, sőt 1916 decemberére Bukarest is elesett. A megmaradt román seregrészek Moldva északi részére vonultak vissza. Az akciót végül Romániának a központi hatalmakkal megkötött bukaresti különbékéje zárta le 1918 elején.

Bűn vagy igazságos büntetés?

A lelkiismeret-furdalásos magyar történelemszemlélet, amely Trianonra mint a magyar úri osztályok történelmi bűnei miatti igazságos büntetésre tekint, nem igazán tud mit kezdeni ezzel az 1916-os román agresszióval. A történtekből ugyanis annyi világlik ki, hogy Erdély elorzása a kor cinikus nagyhatalmi játékainak következménye volt: az antanthatalmak ezzel az ígérettel tudták rábírni Romániát, hogy semlegességét feladva lépjen be a háborúba.

Nemzetiségi politika

 A probléma azonban ennél mélyebb gyökerű volt: Erdélyben már 1848-ra viszonylagos román többség alakult ki, ami 1918-ra már azt jelentette, hogy a románok számaránya 50 százalék fölötti lett. Ehhez járult az, hogy a létszámarányukhoz képest fejletlen volt a románok iskolarendszere, művelődési, közéleti intézményei. Ennek az oka pedig az volt, hogy a hagyományos, közösségi kiváltságokat garantáló három nemzet uniójába (magyar, székely, szász) nem tartoztak bele a románok, mert a szövetség létrejöttekor, a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés 1437-es leverése idején a román közösségből még hiányzott az a kiváltságos réteg, amely csatlakozni tudott volna a „három nemzethez”. (A nemzet kifejezés itt nem a modern, polgári felfogásban értendő, hanem inkább egy-egy közösség történelmileg létrejött kiváltságai alapján történő, rendi jellegű politikai szerveződést érthetjük annak.)

A románok részéről megfogalmazott nemzetiségi jogok kérdését a magyar elit megoldottnak tekintette az 1867-ben megfogalmazott magyar politikai nemzet fogalmának a nemzetiségekre is történt kiterjesztésével, amely Deák Ferenchez köthető, de ebben részt vett Deák mellett a román Gozsdu Manó is, aki a mai korban már inkább a Gozsdu-udvarról nevezetes. A nemzetiségek azonban nem érezték biztosítva saját nemzeti és kulturális törekvéseik számára a lehetőséget, főleg, hogy a politikai nemzet fogalmának kiteljesítése együtt járt a magyar asszimilációs igények megfogalmazásával, a románok pedig rémülten látták, hogy a magyar asszimilációs politika mennyire sikeres a német és zsidó polgárok között.

Ezek a viták természetesen nem a steril elvek szintjén zajlottak, hanem indulatokkal teli odamondogatások, röpiratok, parlamenti és közéleti viták formájában, telve magyar- és románellenességgel is. Ennek előzménye az 1848-49-es forradalomban a Habsburgok által a magyar szabadságharc ellen gerjesztett román parasztlázadások (Avram Iancu) voltak, amelyek komoly vérengzésekbe torkolltak. Persze ezeknek a lázadásoknak a kiváltó oka részben az volt, hogy a magyarok nem akarták figyelembe venni a román nemzetiségi törekvéseket. A különféle nemzetiségi jogokat csepegtetve biztosították a nemzetiségieknek, mindig annyit, amennyit azok ki tudtak küzdeni maguknak – bár ezeknek a jogoknak a biztosítása még mindig sokkal nagyvonalúbb volt, mint a korban Európára jellemző gyakorlat: az európai polgári átalakulás mintaországának számító Franciaországban a francia többség úgy asszimilálta a kisebbségeket, hogy azoknak egyszerűen nyomuk sem maradt. De ezeknek a jogoknak a dualizmus kori magyar biztosítása minta lehetett volna a trianoni béke által létrehozott utódállamok számára is.

A 20. század elejét is ezek a viták jellemezték, amiket a világháború csak felerősített, úgy, hogy a háttérben ott figyelt az új román állam, amely már Erdélyre vetette szemeit. Az erdélyi román politikusok azonban még 1914-ben is a Monarchián belül képzelték el közösségük jövőjét, köztük még nem volt szó ekkor Erdély elvételéről. Ebbe a történelmi szituációba került bele Erisz, a viszály almája: a háború utáni rendezést megcélzó antant-ígéretek. Ezek között még a legméltányosabb Wilson amerikai elnök elképzelése lett volna, amely azonban sosem valósult meg – a háború után átadta helyét a keményvonalas francia miniszterelnök, Clemenceau elképzeléseinek.

Gyulafehérvári nagygyűlés

Az amerikai elnök által összeállított 14 pont között a tizedik a Monarchia népeivel foglalkozik: „Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”. A wilsoni elvek 1918 januári nyilvánosságra hozatala után az elnök béketerve hivatkozási alap lett. Bár a wilsoni pontoknak nem volt célja a Monarchia szétverése, de elvi alapon avatkozott bele egy történelmileg kialakult egyensúlyi helyzetbe. Maga Wilson azt mondta később: „Amikor azokat a szavakat [a népek önrendelkezésről] kimondtam, anélkül tettem ezt, hogy akár csak tudtam volna azoknak a nemzetiségeknek a létezéséről. Nem is tudják, micsoda szorongást élek át amiatt, hogy azzal, amit mondtam, sokmillió ember reményeit felkeltettem.”

Az igazi beavatkozást azonban valójában a frontvonalak megváltozása jelentette. A Monarchia összeomlása körüli időszakban erőre kaptak a román nemzetiségi mozgalmak. Az őszirózsás forradalom pedig már egyértelműen a magyar hatalom megrendülését jelezte. Jászi Oszkár nemzetiségi miniszternek Magyarország szövetségi állammá alakítására vonatkozó javaslatát, ami még 1-2 évvel azelőtt is teljes megelégedést hozott volna, egyértelmű elutasítással fogadták a román nemzetiségi vezetők (pl. Iuliu Maniu), akik a szlovák és a délszláv nemzeti tanácsok hatására elkezdték a román nemzeti gyűlés szervezését 1918. december elsejére Gyulafehérvárra. Az őszirózsás forradalom kormányának naiv, filantróp hozzáállását mutatja Jászi Oszkár rendelete, hogy a MÁV álljon rendelkezésre a nagygyűlésre igyekvő románok szállításában.

A nagygyűlés résztvevőit a különféle román falvak, egyesületek, ipartestületek képviseletéből szervezték. Nagyon igyekeztek, hogy a nagygyűlést megfelelő létszámban hozzák össze, amit végül körülbelül 100 000 fő részvételével tartottak meg. Az 1228 küldött felét egyházak, iskolák, egyletek, kultúr- és munkásegyesületek adták, a másik fele választás útján lett küldött. A tét az volt, hogy sikerüljön elkerülni a népszavazást, mert a szervezők attól tartottak, hogy amellett, hogy a magyarok és a szászok biztos, hogy nem támogatták volna Erdélynek a (jóval szegényebb) román királysághoz csatolását, valószínűleg a románok többsége sem. Így a gyulafehérvári gyűlés tekinthető ugyan az erdélyi román önrendelkezési jog kifejezése valamilyen formájának – a legitimitása így is jóval gyengébb, mint egy népszavazásé lett volna –, de egész Erdélyének semmiképpen.

A gyulafehérvári gyűlés kimondta a románok által lakott teljes terület egyesülését Romániával, emellett elismerte az együttlakó népek önrendelkezési jogát is. „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot.” A nyilatkozat egyértelműen tartalmazta a wilsoni elvek logikáját, érezhető a Jászi-féle konföderációs elképzelés hatása is, de valójában a legerősebb hatást az erdélyi hagyományok logikája gyakorolt rá.

A gyulafehérvári román gyűlés után 3 héttel, december 22-én tartották a magyarok nagygyűlését Kolozsváron, amit Apáthy István, a kolozsvári egyetem professzora hívott össze, akit a kormány december 8-án nevezett ki kelet-magyarországi főbiztossá. A gyűlés célja a magyar önrendelkezés kinyilvánítása volt. 60000 ember gyűlt össze, ami azért is szép szám, mert egy román tábornok megfenyegette a résztvevőket, hogy szétlöveti a gyűlést, és a vasút használatát is korlátozták. A kolozsvári gyűlésen részt vettek bánsági svábok és román szocialisták képviselői is. A gyűlésen kinyilvánították, hogy a magyarok az önrendelkezési jog alapján Magyarország keretein belül akarnak élni. 24-én azonban a román hadsereg elfoglalta Kolozsvárt, Apáthyt január 15-én bebörtönözték. Nyilvánvalóvá lett, hogy Erdélyben már nincs önrendelkezés a magyarok számára.

Az első világháborút lezáró békerendszer új vonása az önrendelkezési jog elismerése volt. Ennek a jognak egyenes következménye az etnikai elv alkalmazása lett volna. Ám Bibó István szavait idézve: „a történeti Magyarország területi állományát az etnikai elv alapján bontják széjjel, ugyanakkor ezt az etnikai elvet még Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértik.” Az újonnan meghúzott határokkal tisztán magyarlakta területeket csatoltak el azért, hogy a szlovákoknak biztosítsák a Pozsony–Kassa, vagy a románoknak a Szatmárnémeti–Arad vasútvonalat. Vagyis a tartós és igazságos béke megkötésének a szándékát felülírta a békekötő hatalmak birodalmi logikája.

A kisebbségi jogok elismerésével – ami a nemzetközi politikai helyzet új vonása – úgy tűnt, hogy rendeződnek a problémákat generáló etnikai konfliktusok. Azonban ez nem volt ilyen egyszerű: a román elit nem igazán akarta elismerni ezeket a kisebbségi jogokat, amikor már nem maguk, hanem a magyarok számára kellett volna biztosítani őket. A békeszerződés megszövegezésekor már vonakodtak attól, hogy ezek a szövegrészek bekerüljenek a szerződésbe. Olyan erős volt ez az idegenkedés, hogy a román tárgyalóküldöttség vezetője, Ionel Bratianu egyszerűen otthagyta a konferenciát, így román részről mások vitték tovább a béketárgyalásokat.

A gyulafehérvári nyilatkozat ígéreteinek beváltása 99 éve várat magára, és ki tudja, még hány év lesz ebből a 99-ből. A probléma az, hogy a Monarchia romjain létrejövő utódállamok a homogén etnicitást képviselték. Sokszor hangzik el a jogosnak tűnő vád, hogy a Trianon-trauma alakította ki a Horthy-rendszer etnicista nemzetfelfogását, azonban ha a térség országait együtt vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a magyarországinál sokkal etnicistább államok jöttek létre, amelyek napi gyakorlatának nem sok köze volt a wilsoni elvekhez. Az 1859-ben létrejött Romániához került erdélyi magyarság, amely 1918-ig a többségi nemzethez tartozott, az egyik napról a másikra olyan kisebbséggé vált, amelynek a jogait vagy csak vonakodva, vagy egyáltalán nem akarták elismerni. Az új román hatalom Erdély-ellenessége nemcsak a magyarokat, de az erdélyi románokat is sújtotta: az újonnan Romániához csatolt területek románjait (Erdély, Besszarábia, a mai Moldova) is nacionalista, asszimilációs agymosásnak vetették alá.

Jogfosztott magyar kisebbségek

A román uralom 1918-as megjelenése után a magyarság szinte minden egyházi és világi vezetője megfordult a börtönökben. Erdély elcsatolásakor legalább 200 000 magyar hagyta el szülőföldjét, és költözött Magyarországra. A hűségesküt nem tevő hivatalnokokat elbocsátották, de a vasút alkalmazottai vagy éppen ügyvédi kamarák felé is elindult az elrománosítás. A földreform az egyházi javak, magyar iskolák és a csíki magánjavak elrablását hozta. A magyar elemi iskolák a románok állami támogatásának negyedét kapták. Választásokon rendszeresek voltak a törvénysértések, az erőszak, a magyarok indulásának megakadályozása, az urnarablás. Volt olyan, hogy az egész választáson csak egy magyar jelölt került be ilyen okok miatt. A párizsi kisebbségi szerződés szerint mind lakhely, mind születési hely alapján meg kell adni az állampolgári jogokat a terület új államában.     u

Az 1924-es román állampolgársági törvény nem biztosította automatikusan ezeket a jogokat. Így sokan váltak hontalanokká, estek el nyugdíjjogosultságtól, további 200 000 magyar hagyta el Erdélyt a két világháború között.

A két világháború közötti támadások még jelentéktelennek is tűnhetnek a későbbi időszakokhoz képest. Erdély elrománosítása felé a legnagyobb lépést sajnos az Észak-Erdélyt 1940-ben visszaszerző Magyar Királyság hatóságai tették a kivétel nélkül magyar nyelvű és identitású zsidóság legyilkolásában történt részvételükkel, ami megroppantotta a városok magyar nyelvű és identitású polgárságát (a tragédiáról részletesen és pontosan ír Ablonczy Balázs történész: A visszatért Erdély; Jaffa Kiadó, Budapest 2011.). Végül a 2. világháború utáni nacionalista-kommunista rendszer a totális államok teljes eszköztárát bevetette a magyarság intézményeinek rombolására.

99 év után bizonyos szempontból még ott tartunk, hogy a román nemzetállam nem tud mit kezdeni a magyarsággal. Az igaz, hogy az együttélésnek már kialakultak konszolidált formái, de az egységes román nemzetállam felfogása akadályozza ennek a kérdésnek a megoldását. A románokat irritálja, hogy legalább két megyében (Hargita és Kovászna) a magyar nyelv használata domináns az államnyelvvel szemben. A politikai életben a mai napig legbiztosabb eszköz a magyarkártya, egységet a magyarellenes érzület felszításával lehet elérni. Ezért van az, hogy a helyi szinteken normális keretek között zajló román-magyar együttélést a nagypolitika olykor felborítja a magyarokra irányuló bűnbakképzéssel. 2018 a centenáriumi év lesz, amelyben a románok Nagy-Románia létrejöttét ünneplik, de száz év után még mindig az a kérdés, hogy mikor fognak megvalósulni a magyaroknak 100 éve megígért kisebbségi jogok, amelyekről sokszor úgy tűnik, hogy Európa sem akar tudomást venni.

Magyary Ferenc

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hetek.blog.hu/api/trackback/id/tr5613466543

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása