Az Európai Unió eddigi története azt mutatta, hogy a föderalisták által eltervezett jövővel szembeni egyik legerősebb visszatartó erőt a népszavazások jelentik. A polgárok közvetlenül mondhatják el véleményüket a népszavazásokon. Az eddigi tapasztalatok azt mutatták: az emberek nem akarják, hogy az őket érintő döntéseket egy tőlük távoli helyen, helyettük hozzák meg olyanok, akik nem is tapasztalják meg annak következményeit.
A politikai viták mindig választási lehetőségek ütközését is jelentik. A nemzeti hatáskörök elvétele tehát a választási lehetőségek megszüntetését, a politika „depolitizálását” eredményezi. A föderalizációt támogató bürokrácia rendre egyetlen helyes, szakértők által előre „kimért” utat jelöl ki, amelyen a közösségnek járnia kell. Ugyanakkor ezzel véget is vethet a szabad választás lehetőségének, a különböző vélemények, elképzelések közötti vitának.
Ezáltal a döntéshozatal egy arctalan mechanizmussá válik.
Az európai polgárok évtizedeken át úgy érzékelték, hogy az európai integráció sok esetben megkérdezésük nélkül haladt előre. Ilyen fontos egységesülési csomópont volt többek között az eurozónához való csatlakozás, vagy éppen valamely, az integrációt újabb szintre emelő szerződés elfogadása. Az EU története során azt láthatjuk, hogy több, a nemzeti szuverenitást alapjaiban érintő kérdésben is a polgárok megkérdezése nélkül születtek döntések. Például az Európai Gazdasági Közösség alapítói nem tartottak népszavazásokat országaikban. Évtizedekkel később ezt a hagyományt „követték” az eurozóna alapítói is, amelyek jelentős része (beleértve a felkészületlensége miatt később komoly gazdasági válságba került Görögországot is) a polgárok bevonása nélkül döntött a közös pénz bevezetése mellett.
Bár az országok többségének polgárai csatlakozásukról népszavazás útján dönthettek, ezek során nem a szuverenitásuk fokozatos és irányított feladásához adtak „biankó csekket”. Az Európai Unió történelme során – ezeket leszámítva – csupán néhány olyan esetet találunk, amikor közösségi kérdésekről közvetlenül az állampolgárokat kérdezték. Ezekben az esetekben pedig
a polgárok szinte kivétel nélkül a föderalizációt támogató bürokraták szűk köre által egyetlen járható útként bemutatott állásponttal szemben foglaltak állást,
s mutatták meg: van más alternatíva, a döntés szabadsága igenis érték. Így volt ez Dánia és Svédország esetében, amelyek népszavazást tartottak az eurozóna tagságról, lakosságuk pedig elutasította azt. Szintén az „egyutas” megoldásra mondtak nemet az írek, amikor a Nizzai és Lisszaboni Szerződés esetében is először nemmel voksoltak. Ezek a szerződések ugyanis olyan módosításokat hoztak, amelyek a döntések jogát a tagállamoktól elvették, s az EU-nak adták. Az írek mindkét esetben engedményekről, alternatívákról tárgyaltak az EU-val, mielőtt másodszor elfogadták az új szabályokat. Ezt láthatjuk a Maastrichti Szerződésnél is, amely az Európai Uniót létrehozta: Dániában népszavazást tartottak, s a polgárok elsőre itt is elutasító döntést hoztak, az integrációval szemben foglaltak állást. Szintén ebben a sorban említhetnénk az EU alkotmányát elutasító francia és holland népszavazásokat.
Bár ezeken a népszavazásokon a kérdések különbözőek voltak, egy azonban közös bennük: a döntések nem csupán az adott kérdésről szóltak, jelentőségük messze túlmutat egy egyszerű igen/nem válaszon. Eddig tehát azt láthattuk, hogy – néhány figyelmeztető kivételtől eltekintve – az integrációs folyamat alapvetően a választópolgárok bevonása nélkül haladt az azt irányítani akaró föderalisták által kigondolt úton. 2016-ban azonban láthatóan változás indult el.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez az év népszavazások éve.
Hollandia polgárai áprilisban nemet mondtak az Európai Unió és Ukrajna közötti társulásra, amely szintén az egyutas megoldásokkal szembeni világos állásfoglalást jelentett. Az Unió történelme során a legerősebb üzenetet kétségkívül a britek adták, amikor júniusban az EU-ból való kilépés mellett döntöttek.
Ezek a példák is jól mutatják, hogy a népszavazás az egyik legerősebb eszköz az európai föderalizációs gépezet „megfékezésére". Egyrészről ugyanis remekül rámutat az európai uniós intézmények demokratikus legitimációjának hiányára, másrészt bebizonyítja: van választási lehetőség. A népszavazás intézménye a nehezen érthető és átlátható, sokszor automatizmusokon alapuló európai döntéshozatallal szemben a személyes felelősségre helyezi a hangsúlyt. A vasárnapi népszavazás éppen ezt a lehetőséget adja meg a számunkra: országunk jövőjéről szóló döntést a saját kezünkbe vehetjük. Jövőnk alakulása a mi személyes felelősségünk. A népszavazás egy újabb világos üzenet: létezik alternatíva, van választási lehetőség.
Pócza István
A szerző nemzetközi kapcsolatok elemző, a Századvég Alapítvány kutatója
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.