Európa apokalipszise

Oriana Fallaci 2005-ben az „utolsó szó jogán”, néhány hónappal a halála előtt még egyszer, drámai erővel megszólalt egy könyv terjedelmű öninterjú formájában, amely a Harag-trilógia előző köteteinek (A harag és a büszkeség; Az értelem ereje) betetőzése. Fallaci az öninterjú utószavának az Apokalipszis címet adta. Az írónő nyitott szemmel és hideg fejjel látja a jövőt: látomásában nem a túlvilágról, hanem az Európára váró megpróbáltatásokról szól. Fallacinak a nyilvánosság számára készült utolsó sorai most először olvashatók magyarul. Részletek a műből, Földvári Katalin műfordításában.

A Nyugat és az Iszlám összeütközése nem más, mint az a harc, amiről János evangélista beszél. Én a magam kis Apokalipszisében megmaradok két lábbal ebben a földi valóságban. Semmi találós kérdés, semmi rejtvény, semmi hátsó szándék. Csak nagyon egyértelmű tények. Nyilvánvaló események. Egy olyan világ félreérthetetlenül kirajzolódó képe, amelyben megvalósulni látszik egy kétezer éves prófécia. Tudom, hogy a Fenevad cinkosai nem örülnek majd ennek. Tudom, hogy az én kis Apokalipszisem meg fogja sokszorozni a már megszokott fenyegetések számát. De ez nem ijeszt meg, nem veszi el tőle a kedvem. Már megvívtam azt a háborút, amit fontos volt megvívni. Ezt már nem lehet kitörölni, még akkor sem, ha minden egyes könyvemet elégetik az 1938-as Berlin egyik terén. És bármilyen árat kell is fizetni érte, én folytatni fogom a harcot.

***

A kollaboránsok bélyege, a másik fenevadé, amelyik akár jó-, akár rosszhiszeműen segíti a Fenevadat. Ez Európa, amit Eurábiának hívok, ez a Nyugat, amelyet morális rákbetegség emészt, az Iszlám játékszabályai szerint játszik. Rezignált, leigázott, beijedt. Az Apokalipszisre történő utalás csupán intellektuális játéknak tűnik, igaz? Irodalmi leleményességnek, írói fantáziának, mesebeszédnek. Csakhogy ez a tragikus valóság, amelyben benne élünk, kétezer évvel János evangélista után. Ahhoz, hogy ezt megértsük, elég, ha belelapozunk az újságokba és belenézünk a tévébe, vagy meghallgatjuk azokat a képtelenségeket, amiket az európai politikusok mondanak. Gondoljon csak arra, amiket a Francia Köztársaság elnöke, vagyis Chirac mondott Philippe de Villiers-nek: „Mon cher ami, les racines de l’Europe sont autant musulmanes que chrétiennes!” (Drága barátom, Európa gyökerei legalább annyira muzulmánok, mint keresztények!) Felesleges azon tanakodni, vajon ivott-e. Nem ivott, éppen előtte sikerült meggyőznie a szövetségeseit, hogy az Európai Alkotmányban ne említsék meg a zsidó-keresztény gyökereket. Vagy gondoljunk csak arra, amit a francia szocialista, Laurent Fabius mondott 2003 májusában azon a kongresszuson, amelyet a pártja rendezett Dijonban: „Ha majd a polgármesteri hivatalainkat díszítő Marianne egy olyan francia fiatalasszony vonásait viseli, aki bevándorolt hozzánk és itt állampolgárságot kapott, akkor nagy lépést tettünk előre a Köztársaság eszméinek megvalósításában.” Egyébként nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy a Fenevadnak már sikerült megnyernie a másik fenevad segítségét. 2003 júniusában Jean Raspail, az az író, aki az Il campo dei santi, a Szentek Tábora című könyvében már 1973-ban bejelentette a civilizációnk pusztulását, írt egy cikket a Le Figaróban János evangélista stílusában. Olvassa el! Beszél arról a lüktető tamtamról, ami Franciaországban is a befogadás, a multikulturalizmus, az emberi jogok ütemét veri, persze csupán az egyik oldalra érvényesen. Rámutat azokra az önkényeskedő törvényekre, amiket ma antirasszista törvényeknek hívnak. Beszámol az ország öncsonkításáról, amit az iskolákon és a bíróságokon, a pártokon és a szakszervezeteken, az újságokon és a tévécsatornákon keresztül véghezvisz, kiszolgáltatja magát a bevándorlóknak, és így fejezi be a cikkét: „Meg vagyok győződve róla, hogy Franciaország sorsa megpecsételődött. Azért vagyok meggyőződve, mert – ahogy François Mitterand mondta – már otthon érzik magukat az én otthonomban. És a helyzet immár visszafordíthatatlan. 2050-re az eredeti franciák a lakosságnak mindössze a felét fogják kitenni. És már mind öregek lesznek. A másik fele magrebi, afrikai, ázsiai lesz, a harmadik világnak nevezett kifogyhatatlan utánpótlásból fog származni. És egész Európa, az egész, menetel a saját halála felé…”

Mindenekelőtt az iszlám terrorizmus fokozódása. A lefejezett, elvágott torkú, tarkón lőtt, felnégyelt halottak szűnni nem akaró sora… Az emberek, különösen Olaszországban, úgy hozzászoktak ehhez, mintha már tényleg meg lennének jelölve a homlokukon és a jobb kezükön. Ó, eleinte azért kivált még némi reakciót az emberekből! Amikor vacsoraidőben, a tévéhíradóban egy újabb túszejtésről hallanak, ami tízből kilenc esetben egy iszonyatos halálnem előjátéka, vannak azért még olyanok, akik a kezükbe temetik az arcukat vagy elkáromkodják magukat. És akad talán olyan is, aki még emlékszik arra, hogy mások elrablása a Fenevad ősi szenvedélyei közé tartozik. Olyan szenvedély, ami visszanyúlik egészen azokig az időkig, amikor a törökök elárasztották a Földközi-tenger partjait, és túl azon, hogy dúltak, gyilkoltak, romboltak, el is raboltak, hogy eladhassanak a rabszolgapiacokon Tuniszban vagy Algírban vagy Isztambulban. Ehhez jön még az emberek lefejezésének szenvedélye, amit Mohamed megtett, és megteszik a követői is immár ezerháromszáz éve. És amikor a tévéhíradó hírül adja, hogy az iszonyatos halál bekövetkezett, hogy a túszt lefejezték vagy elvágták a torkát vagy tarkón lőtték, „Ah, micsoda aljasság! Micsoda gyalázat!” mondogatják. De aztán feledésbe merül. Hozzászoknak, ahogy én is hozzászoktam ahhoz, hogy Saigonban bármikor belefuthatok egy merényletbe, és a harcok látványához Dak Tóban vagy Tri Quangban vagy Da Nangban. Rettenetes élmény volt számomra végigkövetni az első összecsapást Vietnamban. Ott álltam az esőben, láttam, ahogy azok a tengerészgyalogosok, amint találat éri őket, eldőlnek, mint egy darab fa, hogy ott maradnak vérrel borítva a földön, és azt nyöszörgik „mama, mama!”, és ott találtam magam az egyikük mellett, aki felnyílt hassal, a kezei közt a beleivel haldoklik, és gyötrődtem és éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom. És hogy egyszer csak elhányom magam. Második alkalommal már nem. Már sokkal kevésbé gyötrődtem, és nem hánytam. Harmadszorra már minden különösebb megrendülés nélkül viseltem az egészet. Hozzászoktam. Ami a merényleteket illeti, amiket a vietkongok Saigon éttermeiben vittek véghez, na igen...

Eleinte vonakodva mentem étterembe. Minden egyes alkalommal azt kérdeztem magamtól, vajon ez lesz számomra az utolsó étkezés, és evés közben attól féltem, hogy a levegőbe röpítenek, vagy megpillantok egy vietkongot bombával a kezében. Aztán már nem. Annyira hozzászoktam, hogy egy nap azt mondtam saját magamnak: talán kővé váltál, elaludtál? És felébredtem. Bizonyos esetekben vétek hozzászokni valamihez. És mazochizmus is. A hozzászokás kiábrándulást hoz létre, a kiábrándulás fásultságot, a fásultság pedig közönyt. És azon túl, hogy ellehetetleníti az erkölcsi értékítéletet, a közöny megfojtja az önvédelmi ösztönt is. Azt, ami arra indít, hogy megvédjük magunkat, hogy küzdjünk. Kíváncsi lennék, hogy az olaszok vajon hogyan fognak reagálni, amikor a Fenevad a saját házaikban csap le rájuk. Amikor megtámadja őket, miközben együtt vannak családjukkal, vagy éppen dolgoznak egy felhőkarcolóban, vagy vonaton utaznak, vagy misén ülnek. Mert előbb vagy utóbb nálunk is meg fog történni, ami megtörtént New Yorkban, Madridban, a világ számos más pontján, ami folyamatosan történik Izraelben és Irakban, ahol még templomokban is gyilkolják az embereket. És nem biztos, hogy a szíveslátásról szóló prédikációkkal, azzal, hogy bárkit befogadnak, aki Lampedusánál partot ér, hogy politikai menedékjogot és szavazati jogot adnak nekik, a pacifizmusról és multikulturalizmusról való hablatyolással, hogy „ellenállónak” nevezi a hóhérokat, az olaszok úrrá tudnak majd lenni a helyzeten.

(Oriana Fallaci: Az utolsó interjú – Az Apokalipszis, Művelt Nép Könyvkiadó, 2016)