Alámerülés a magyar tinik titkos világába

A teljes cikk kb. 10 perc olvasási időt igényel.

Amiről a szülők semmit nem tudnak, pedig kellene...

Amennyire megterhelő, annyira tanulságos Szabó Anna Eszter és Nagy Szilvia Tudom, mit csinál a gyereked szombat éjjel! című könyve. A szerzők alámerültek a magyar tinédzserek világába, ahol van minden: vad szexorgiák, alkohol, drog, internet­függőség és pszichés válságok sora. Ezzel elsősorban nem a gyerekeknek tartanak tükröt, hanem szüleiknek, akiknek nagyon is lenne miről elgondolkodniuk.

„Rendesen szexfüggő voltam” – mondja rögtön a könyv elején a tizennyolc éves Stefi. A lány tizennégy éves korában indult el a lejtőn, a szex gyakorlatilag a hobbijává vált, nemcsak a bulikhoz tartozott hozzá, hanem a mindennapos kedvességeket is ezzel igyekezett meghálálni ismerőseinek. A mélypontra két évvel később jutott el, amikor egy szórakozóhelyen barátnője partnerével akart a nyílt színen szexuális kalandba keveredni, de hiába könyörgött neki, a fiú ellökte magától. A lány összezuhant, lassított az életmódján, de a függőségét még nem igazán lehet múlt időbe tenni. „Egy idő után újra lettek haverjaim, akikkel szexelni is összejárunk. Ha unatkozunk vagy olyan hangulatunk van, felhívjuk egymást, hátha valamelyikünknek van hozzá kedve. (…) Ez tényleg csak móka. Előtte, utána filmeket nézünk, meg elmegyünk fagyizni, szóval haveri találkozó, némi szexeléssel. Ha rossz kedvünk van, ez tuti segít”– magyarázza megdöbbentő természetességgel.

A könyvben szinte megterhelően sok hasonló sztori követi egymást, de nem öncélú módon. Ahogyan az egyik szerző, Szabó Anna Eszter a Heteknek fogalmazott:

ítélkezni könnyű, hogy „ilyenek a mai fiatalok”, de megérteni, megismerni őket senki sem próbálja, holott enélkül esélytelen megvédeni őket.

A könyv ötletét egyébként az adta nekik, hogy miközben első, egyetemista prostituáltakról szóló könyvükhöz gyűjtöttek anyagot, több interjúalany is azzal érvelt nekik, hogy már kamaszkoruk óta szexelnek ezzel-azzal, most legalább fizetnek is nekik érte. Ezért most a tinik világát vették górcső alá. Valamint a szülőkét. Ugyanis a gyerekek történetei mögül rendszerint előtüremkedik a családi háttér, a szerzők szándékosan, de intelligens módon állítanak tükröt a szülőknek is, akiknek a legtöbbször valóban fogalmuk sincs arról, hogy mi történik a gyerekeikkel. Stefi például mindössze nyolcéves volt, amikor szülei elváltak, apja azóta felé sem néz, anyja pedig az alkohollal vigasztalódik. Vagyis: a lány csak szeretetre vágyott, amit apránként próbált begyűjteni.

Beszélgetés a szerzővel 

A könyvből kiderül, hogy a poroszos, a hangsúlyt a tiltásra helyező családmodell éppúgy kudarcra van ítélve, mint a korlátok nélküli, szabados felfogás. Viktor története például tipikus: szülei vasszigorral fogták fiukat, aki ehhez úgy alkalmazkodott, hogy mindent előre teljesített, hogy megússzon bármiféle fenyítést. A tanulás mellett főzött, mosott, takarított, mire a szülők hazaértek a munkából megterített asztallal várta őket. A szüleivel azonban sem vacsora közben, sem utána nem beszélgettek, sosem kérdezték tőle, hogy van, ő viszont örült, ha végre nem piszkálták. Viktornak időnként asztmás fulladásos rohamai voltak, és egy alkalommal az orvosnál találkozott egy sráccal, aki nagyon másnapos volt, mert előző nap iszonyúan berúgott a barátaival. Alig akarta elhinni, hogy Viktor még sosem ivott, ezért elhívta a társaságába: az iskola utáni délutánjai hamarosan a szexről, az olcsó piákról, a füvezésről és a pornónézésről szóltak – miközben otthon ugyanolyan „jó fiú” volt, mint korábban. Új „családjában” el tud lazulni, viszont szüleiről egyre nagyobb cinizmussal és indulattal beszél.

Kata, aki semmiféle otthoni terrort nem szenvedett el, a másik végletet illusztrálja: bár gondoskodtak róla, soha nem kapott a szüleitől egy szeretetteli ölelést, és rajztehetsége miatt is inkább csak dicsekedtek vele, mintsem őt dicsérték. A művészeti gimnáziumban, ahová járt, a fiúktól megkapta ugyan az öleléseket, ám a problémáit ezek a hamis szeretetcsomagok sem oldották meg, egyre gyakrabban álmodott rosszat, és egyre többször voltak fulladásos rohamai, heves szívdobogása. Később a pszichiátriára került pánikbetegséggel és depresszióval. És ez korántsem egyedi végkifejlet: a könyvben egy egész fejezet szól azokról a szétesett fiatalokról, akik bulimiásak, öngyilkossági vágyak gyötrik őket és gyakran szó szerint pszichiátriai esetté válnak.

Visszatérve a szülők felelősségéhez, a poroszos nevelésről Szabó Anna Eszter azt mondta, a struccpolitika, a tájékozatlanságból fakadó, csőlátó, igen-vagy-nem típusú nevelésmód szinte taszítja a gyereket a lázadásba. Tiltással – a „drog rossz”, a „szex rossz”, az „alkohol veszélyes” – aligha lehet megvédeni a tiniket önmaguktól, és a helyzetet súlyosbítja, hogy a szülők gyakran sem a gyerekeiket, sem a körülöttük lévő világot nem ismerik eléggé. Ugyanakkor a korlátok nélküli szabadság – tette hozzá – éppúgy „elbaltázott, nemtörődöm, pokoli veszélyes, tipikus hiba”. Tapasztalatai szerint a célravezető felfogás a tájékozott, empatikus nevelési mód, amikor a szülők nem képmutatóak, hanem a kamasz őszinte, nyílt megnyilvánulásaira, kérdéseire maguk is hasonlóképpen válaszolnak.

Szabó Anna Eszter úgy véli, érdemes azzal a gondolattal is felfegyverkezni, miszerint látszólag „jó” gyerekek is lázadnak valamikor, ez elkerülhetetlen; a kérdés csak az, hogy mikor és hogyan. Az igazi probléma ott kezdődik, amikor a gyerek- és felnőttkor összemosódott határán a tinédzserek felnőtt „játékokat” űznek. 

Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a világ nagyon megváltozott, illetve változik.

„Gyors a tempó, nem tudjuk, mit kezdjünk ezzel a túlzsúfolt kommunikációs térrel, a közösségi oldalakkal, a villogó médiával, legálisan hozzáférhető dizájnerdrogokkal, pikkpakk letölthető pornóval."

Szabályozhatatlan lett mindez, egy kamasz pedig – mint egy gyerek – nem ismeri a mértéket, a fejlődő lelke óriási károkat szenved. Ezért kell a szülőknek felvenni a ritmust és segíteni, mankókat adni, hogy ne vesszen el a gyerek: tudja, mi a különbség az online, virtuális és a valós világ között, hogy legyen reális énképe. Ha ebben tudunk hatékonyan segíteni, akkor életképes ember lesz belőle és majd ha eljön az ideje, szilárd támaszú szülő – magyarázta Szabó Anna Eszter.

A család mellett az oktatási intézmények felelőssége is érdekes kérdéseket vet fel. „Az, hogy egy néni bejön a suliba, elmondja, hogy ha drogozol, meghalsz, az totál hiteltelen. A kamaszoknak valós példák kellenek és tér-idő az őszinte beszélgetésekre. Nem elég az Egy kosaras naplóját megnézetni. Beszélni is kell róla. Lehetőleg olyan emberekkel, akikkel nyíltan lehet kommunikálni” – fogalmazott, megjegyezve, hogy iskolai beszélgetései során ő is őszintén beszél, saját példáit felhasználva, így a gyerekek „hamar lerakják a telefonokat” és lehet velük dumálni.

Bár szinte közhelyszerű megállapítás, hogy a tinikre saját kortársaik vannak legnagyobb hatással, és a nekik való megfelelni akarás, a valahová tartozás vágya gyakran a legnagyobb szélsőségekbe rántja bele őket, – a könyvben leírt példák életszerűen illusztrálják mindezt.  A tizennégy éves Bori rendszeresen fehérneműs fotókat küldözget magáról azoknak a srácoknak, akik tetszenek neki. Amikor a szerzők az okokról faggatták, azt válaszolta, hogy muszáj lépést tartani a korral.

„Ha ezt nem csinálnánk, akkor a fiúk rá se néznének az igazi csajokra, el se mozdulnának a géptől, mert ott sokkal izgibb dolgokat láthatnak. Mármint a neten olyan csajokat találnak, akik bármit megtesznek, szóval nekünk is bevállalósnak kell lenni, hogy elcsaljuk őket a monitor elől” – magyarázta.

Egyébként a történeteket olvasva nem túlzás azt állítani, hogy a tiné-dzserek az interneten élik a közösségi életüket, sőt, vannak családok, ahol a szülők és a gyerekek egymással is többnyire a chaten kommunikálnak, és egymás mellett ülve is telefonjaikat nyomkodják. Bár a Facebook a felnőttek között is hódít, a tinédzserközösségekben már átvette a (bulvár) média szerepét: aki ott jelen van és népszerű, az a valóságban is az lesz. A népszerűséget pedig, ugye, többnyire nem a jó tanulmányi eredmények kiposztolásával lehet elérni. Az pedig már szinte a tragikomikum műfajába tartozik, amikor valaki azért foglalkozik az öngyilkosság gondolatával, mert nem kap elegendő lájkot a posztjaira. Az sem ritka, hogy az alkalmi párok a „fészen” beszélik meg egymással, hogy „járunk”, a szakításhoz pedig bőven elegendő, ha a kiposztolt szívecskéket a partner egy idő után már nem elég lelkesen lájkolgatja.    

Ennél meglepőbb, hogy a féktelen életvitel hátterében – legyen szó szexről, drogról vagy a számítógép-függőségről – sokszor nem áll egyéb, mint az unalom. Ez ellentmondásnak tűnik, hiszen a felgyorsult világ ipari mennyiségben önti ránk a legkülönfélébb ingereket. „Pont ez az! Túl sok az inger! Egyszerre megy a tv, Facebook, sms, minden van egyszerre, ezért semmi sincs igazán, ami flow élményt adna. Nem tudnak elmélyülni, mert minden azt nyomatja, hogy pörögni kell. Ha mindent csak felszínesen csinálsz, akkor semmi sem okoz örömöt, semmi sem izgalmas igazán” – magyarázta  Szabó Anna Eszter. A könyvben egyébként annak is külön fejezetet szenteltek, hogy a fiatalok miként fokozzák „mesterségesen” az adrenalinszintjüket, hogy elűzzék az unalmat. Vannak, akik suli után buszmegállókra, oszlopokra firkálnak, és azt élvezik, ha menekülniük kell a közteresek elől; mások bolti lopásokkal pörgetik fel magukat; vagy náluk kisebbeket terrorizálnak, fosztanak ki – távolról sem a zsákmány, sokkal inkább az izgalom miatt.

A könyv megtörtént esetek kapcsán bőven ír a szélsőséges életmód veszélyeiről is, legyen szó nemi betegségekről, balesetekről vagy a drog hatásairól. A fiatalok elbeszélése szerint vannak olyan szórakozóhelyek, ahol bevett gyakorlat a fiatal lányok – és fiúk – bedrogozása, hogy aztán megerőszakolják és/vagy kirabolják őket. Sőt, Szabó Anna Eszter számára a sok közül a legmegdöbbentőbb sztori az volt, amikor saját szemével látta, hogy a barátnője milyen állapotba került, miután egy koncerten ginát kevertek az italába. „Bár ő nem kamasz, de az ő esete rengeteg kamaszt érint. Hiába vagy teljesen elővigyázatos, nem lehetsz elég óvatos. Ezért kell tájékozottnak lenni. Életet menthet” – fogalmazott.

A töménytelen mennyiségű, részben vagy egészben negatív történet mellett a szerzők azt is felvillantják, hogy azért vannak kivételek. A tizenhét éves Balázs szülei például kétkezi munkások, három műszakban dolgoznak, szinte csak hétvégeken találkoznak, nyaralni még sose voltak – de törekszenek arra, hogy a fiuktól megkérdezzék, hogy telt a napja, aztán ők is elmesélik, hogy velük mi történt. Esténként nagyot sétálnak a lakótelepen, sétáltatják a kiskutyájukat, beszélgetnek, néha futnak és bicajoznak is. Balázs szenvedélye az olvasás, és jól tanul. Amikor az osztálytársai „be akarták avatni” és pornót mutattak neki, ő azt állatiasnak, lealacsonyítónak találta, de az ivásban és a füvezésben sem bizonyult partnernek. Ezért eleinte kigúnyolták az osztálytársai, sőt kiközösítették. Mivel azonban bátran kiállt az elvei mellett, és nem kért elnézést azért, amilyen, de nem is viselkedett lekezelően, kialakult vele szemben egyfajta tisztelet. Egy idő után néhány osztálytársa elkezdett felnézni rá, egyre többen mentek hozzá szünetekben beszélgetni, barátkozni. Aztán később már tanácsokat is kértek tőle filmekkel, zenékkel kapcsolatban. Megesett, hogy egy színházi előadást vagy mozifilmet az ő javaslatára nézett meg az egész osztály, amelynek Balázs gyakorlatilag a szellemi vezetője lett.

Végül a szerzők a szülőknek adnak tanácsot: szerintük nem beavatkozásra kell készülniük, hanem eleve figyelni kell a gyerekeikre, ismerni őket, mert akkor azonnal feltűnik a legapróbb változás is. „Ha más a tekintete, ha tágabb, szűkebb a pupillája. (De ehhez a szemébe kell nézni.) Ha izzad a tenyere. (De ehhez meg kell érinteni.) Ha megváltozik az illata. (De ehhez közel kell hozzá menni.) Ha meghízik, ha lefogy. Ha nem tud aludni éjszaka. (De ehhez oda kell menni az ágyához, és legalább akkor megkérdezni, milyen napja volt.) Ha ilyen a kapcsolat, akkor nem kell beavatkozni. Ha nem ilyen, akkor bizony már muszáj. Ha már muszáj, akkor gyakran már túl késő” – írták.