Maradj életben! - interjú egy ex békefenntartóval

Interjú Horváth Sándor korábbi békefenntartóval 

Horváth Sándor exkommandós rendőr közel 20 év óta lát el speciális feladatokat. A rendőrség különleges szolgálatának tagjaként, vagy épp az ENSZ és az EBESZ megbízásából békefenntartóként a fél világot bejárta. Két évet volt Angolában, fél évet Kambodzsában, s járt Kínában, Pakisztánban, Bangladesben, Afrika több országában, a délszláv válság területein, valamint Nyugat-Európa országaiban. Tapasztalatait a Baptista Szeretetszolgálat támogatásával kiadott Túlélés című könyvében foglalja össze, amelyben békefenntartóknak, segélyszervezeteknek, utazóknak is szeretne tanácsot adni a biztonságuk megőrzéséhez.

Munkája során számos országban megfordult, ahol a nyelvi különbségek mellett az emberek gondolkodásmódja is teljesen eltér egymástól. Hogyan sikerült úrrá lennie a körülményeken a különböző kultúrákban?

Ez az egyik legnagyobb kihívás, kettős jelleggel: nemcsak a befogadó ország kultúrája más, hanem a békefenntartó csapatok tagjai is különböző nációk képviselőiből tevődtek össze. Az angolai misszióban ez külön előírásként szerepelt, hogy egy csoportban nem lehet két békefenntartó azonos országból. Volt, amikor egy csapatba kerültem egy svéd, egy bolgár, egy orosz, egy egyiptomi, valamint közép-afrikai muzulmánokkal egy, még a portugál gyarmatosítók által épített kihelyezési ponton. Mindenkinek más volt a kultúrája, vallása, képzettsége, nyelvtudása, akcentusa és gondolkodásmódja, de mivel rá voltunk kényszerítve, sikerült együttműködnünk. Ramadán idején például, amikor a muzulmánok egész éjszaka „tomboltak”, helyettük is el kellett látni bizonyos feladatokat. Egy másik esetben Maliból érkező kollégákkal kellett áthidalni a kommunikációs nehézségeket, akik kiválóan beszéltek franciául, de annál kevésbé angolul. Nálam fordított volt a helyzet, nem volt könnyű megértenünk egymást. Mindezek ellenére az egyik legjobban együttműködő csapattá alakultunk.

A katonai missziók munkájában adott a stressz, a különböző okok miatt kialakult feszültségek. Hogyan lehet ezeket kezelni?

Attól függ, hogy a stressz milyen jellegű. Az ellenőrzőpontokon szolgáló katonáknak például állandóan számítaniuk kell terrortámadásokra, merényletekre, és a szolgálati idejük alatt végig topon kell maradniuk. A feszültséget nem szabad fokozni váratlan hang-, irritáló fényhatásokkal, hirtelen és félreérthető mozdulatokkal, amelyek könnyen támadásnak vélhetőek. Amikor egy ilyen pont felé közeledünk, le kell lassítani, ezért vannak kihelyezve a fizikai akadályok is. Este a fényszórót, de akár nappal is le kell kapcsolni, az ablakot is csak résnyire érdemes lehúzni. Jó, ha az igazolványunkat előkészítjük, vagy a nyakunkban lóg, s nem az igazoltatáskor kezdünk el kotorászni a zsebeinkben. Ott az első rossz mozdulatra is nagyon éles lehet a válaszreakció.

A stressz milyen hatással van az érzékszervekre?

Előfordulhat, hogy az érzékszervek teljesen másképp működnek, mint normál körülmények között. Szélsőséges helyzetben pedig kialakulhat egyfajta „csőérzékelés”, amikor is az érzékszervek beszűkült működése miatt nem jut el az információ az agyba. Jómagam egy szituációs gyakorlaton tapasztaltam meg, hogy ez miként működik. Én játszottam el a „rosszfiú” szerepét, és amikor ráordítottam a másik szereplőre, hogy feküdjön le, az illető egyszerűen nem hajtotta végre az utasítást – még akkor sem, ha fokoztam a hangerőt. Utólag elmondta, hogy annyira leblokkolt, hogy nem hallotta, amit én teljes erőből ordítottam neki – egyszerűen nem jutott el a tudatáig. Terrortámadások esetén vagy akár túszhelyzetben szintén előfordulhat, hogy az érzékszervek leblokkolnak, nemcsak a miénk, hanem a támadóé is.

Könyvében említi a „Mi az” effektust. Kifejtené, mire gondol?

Az érem másik oldala, hogy stresszes állapotban az emberek hajlamosak túlreagálni a dolgokat. Leesik például egy kávéscsésze, s a fegyveres „pánikból” tüzel, hiszen nem tudja, „mi az”, és támadásként veszi. Kritikus helyzetekben, netán egy rablótámadás esetén a higgadtságra, a megfontolt mozdulatokra kell tenni a hangsúlyt – akár verbális kiegészítéssel. Közlöm például, hogy most azért nyúlok a zsebemhez, hogy elővegyem a pénzemet – ha éppen ezt kérik. Persze minden helyzet más, és mindig az adott szituációban kell eldönteni, mi a helyes magatartás. Szituációs gyakorlatokkal, gondolatban előre elképzelt forgatókönyvekkel lehet felkészülni az ilyen helyzetekre, és érdemes odafigyelni a belső, intuitív megérzésekre is.

Ilyennel is találkozott a munkája során? 

Egy kollégám az iraki nagykövetséget védte az ott dolgozókkal együtt. Egy adott útvonalon kellett elindulniuk a követségről a biztonságosnak mondott, nemzetközi erők által uralt zöld zóna felé. Menet közben belső megérzésre hallgatva hirtelen meggondolta magát. Noha már túl voltak az út felén, visszafordult, és egy kerülő­utat választott. Jól tette. Kiderült ugyanis, hogy az eredeti útvonalon az ellenőrzőpont közelében robbantás történt. Az életükbe is kerülhetett volna, ha ragaszkodik az eredeti tervhez. Az ilyen sugallatokra érdemes odafigyelni, és lemondani az aznapi programot, találkozót vagy akár a repülőgépet, a tervezett utazást.

Egy ENSZ-statisztika szerint a missziókban több áldozatot kívántak a közlekedési balesetek, mint a fegyveres konfliktusok. Miért?

A közlekedés „veszélyes üzem”, amelyben nem elég a rutin, hanem fontos az új helyzetre vonatkozó információk megismerése is. Óriásiak a különbségek az egyes országok közlekedési moráljában, szokásaiban, adottságaiban, útviszonyaiban. Kambodzsában például a főutakon időnként maximum 40-50 kilométeres óránkénti sebességgel lehetett csak menni. Az esős évszak bekövetkeztekor csak a töltéseken lehetett haladni, miközben két oldalon a rizsföldeket elárasztotta a víz. Az eső sokszor úgy alámosta az egészet, hogy akár egy kocsi is simán eltűnhetett a gödörben egy leszakadt útszakaszon. Kambodzsában egyébként nem divat, hogy a táblákat figyelembe vegyék, s a városokban szinte folyamatosan dudálással kellett jelezni, hogy „vigyázz, jövök!”, és az erősebb és nagyobb járműnek volt elsőbbsége. 

Angolában előírás volt a „cserbenhagyás”, vagyis hogy közlekedési baleset esetén akkor sem volt szabad megállni, ha esetleg mi hibáztunk. Ilyen esetben el kellett érni a legközelebbi ENSZ-állomást, majd katonákkal, rendőrökkel megerősítve kellett visszamenni a helyszínre. Ellenkező esetben ugyanis akkor akár meg is lincselhették a sofőrt, az autót pedig kirabolhatták. Az utakon olyan gyér volt a közvilágítás, hogy a sötétben a fekete bőrű embereket csak akkor lehetett észrevenni, ha mosolyogtak, és kivillant a foguk. Kambodzsában a nagy szegénység miatt olyan is előfordult, hogy kisgyerekeket löktek a szülők az autók elé azért, hogy kártérítési pénzt kapjanak a békefenntartóktól.

Az ezredforduló után megszaporodtak a terrortámadások. Ön szerint hogyan változtatta meg Európát a Charlie Hebdo elleni merénylet?

Láttam róla felvételeket, s úgy vélem, egy adott ponton meg lehetett volna állítani őket, de csak fegyverrel. A felvételen az is látszott, hogy a terroristák felkészültek, képzettek, össze vannak szokva, van helyismeretük. Sokan a 2001. szeptember 11-ei New York-i terrortámadással állítják párhuzamba a történteket, szerintem nem alaptalanul. Fel kell készülni hasonló cselekményekre.

Hogyan?

Ez elsősorban állami feladat.

Mit tehet egy átlagos állampolgár?

Egyfajta biztonságtudatos gondolkodásmód kialakításával védheti magát.

A külföldi utazások soha nem voltak veszélytelenek, most meg pláne, azonban fel lehet készülni a kockázatok kezelésére – nemcsak a várható, hanem a váratlan eseményekre is. Ha van egy vészforgatókönyvünk arra az esetre, amikor lerobban az autónk, valamilyen atrocitás, támadás ér, esetleg elveszítjük vagy ellopják tőlünk az okmányait, akkor baj esetén tudjuk minimalizálni a kárunkat.

Konkrétan?

Másolatot készítünk a fontos okmányainkról, útlevelünkről – akár digitális módon, akár fénymásolatban. Ha ezek biztos helyen vannak, elérhetőek, akkor szükség esetén rögtön a rendelkezésünkre állnak, és a követségen gyorsabb eligazítást nyerünk. Pénzünket ne egy helyen tároljuk, hanem több részre elosztva. Amikor veszünk egy kávét, fizetéskor nem kell egy köteg bankót elővennünk, mert azt biztosan kiszúrnák azok a személyek, akik erre figyelnek.

Vagy például háborús szituációban jó, ha van egy búvóhelyünk (pince, homokzsákokból kialakított búvóhely), amíg átvészeljük az adott időszakot. Szükségünk lehet ivóvízre, gyertyára, tartós élelmiszerre, petróleumlámpára vagy elemlámpára elemekkel, rádiókészülékekre, CB-rádióra vagy mobiltelefonra, készenlétbe helyezett, de elrejtett járműre. A könyvben egyébként több hasonló tanáccsal is szolgálok.

És hogyan viselkedjünk rablótámadás esetén? 

Lehet, hogy az elkövetők is stressz alá kerülnek. Higgadtnak kell maradni, amit kérnek, meg kell tenni. Minden tárgy, érték, amit oda kell adnom, pótolható, az életem azonban nem. Ugyanez vonatkozik arra az esetre, ha esetleg túszul ejtenek minket – ilyenkor egyébként is az első néhány perc a legkritikusabb. Túszszabadításkor egy meggondolatlan, hirtelen mozdulatot a túsz-szabadítók is támadásnak értékelhetnek. Ilyenkor sose vegyünk fel fegyvert a földről, mert a túszszabadítók elsősorban a fegyverest fogják keresni, hatástalanítani. Legjobb szürkének maradni, elvegyülni a tömegben, s minél jelentéktelenebbnek mutatni magunkat. Minél fontosabb személyiség van a túszok között, annál nagyobb adunak számít.

Mire érdemes felkészülni külföldön munkavállalás esetén?

Meg kell ismerni, hogy a másik kultúrában mik az elvárások, a munkaszabályok. Meg kell érteni az ottani kultúrát, nyelvet, vagy pedig csak nagyon egyszerű, kétkezi munkára tudnak minket alkalmazni. Fontos ügyelni az értékeink megőrzésére, főleg, ha többen lakunk egy szálláson. Fontos, hogy külföldön is legyen magánszféránk, s ne szakadjunk el az otthoniaktól.

Mára megszűnt a sorkatonaság, s egy generáció úgy nőtt fel, hogy csak a filmekből látott háborút. Befolyásolja ez a realitásérzékünket?

Igen, mert a filmek túlnyomó része hamis képet ad a valóságról. Aki még nem járt háborús környezetben, nem találkozott azzal a pusztítással és szegénységgel, amelyet ilyenkor látni lehet, az nyitottabb a radikális nézetek elfogadására, nyitottabb a fegyverek használatára.