Buda visszavívása - az ostrom lefolyása

„Amikor egy birodalom felemelkedik, egy másiknak el kell buknia.”

Bár a történelem csak két világháborút tart számon, ezt a címet a három kontinensre kiterjedő és több mint egy évezreden át elhúzódó keresztény–iszlám fegyveres szembenállás is méltán kiérdemelhetné. Ez a küzdelem a 17. század második felében a végkifejlethez közelített, és a sors úgy akarta, hogy a dráma utolsó, legvéresebb felvonásához hazánk, a történelmi Magyarország szolgáljon színpadul. A harcokat figyelemmel kísérő európai közvélemény Budára figyelt. Az Oszmán Birodalom ekkorra már túl volt zenitjén, noha a legtöbb kortárs számára ez még nem volt egyértelműen felismerhető.

Bécs, kahlenbergi dombok, 1683. szeptember 12. a vég kezdete a töröknek és egy kezdet vége Európának. Ezen a napon a császári koalíció olyan megalázó vereséget mért Kara Musztafa nagyvezér csapataira, hogy olyat Európa a lepantói diadal (1571) óta nem látott. A szétzilált török csapatok a Hódoltság területére visszavonulva egy sor további, jelentős katonai kudarcot is szenvedtek, és úgy tűnt, eljött az idő Magyarország felszabadítására.

1684. március 5-én egy valóságos csoda történt: az oszmán fenyegetés árnyékában a nagyhatalmi ambíciók felett győzött a józan ész, és a történelmi lehetőséget megragadva XI. Ince pápa vezetésével a Habsburg Birodalom, Lengyelország, Velence és a később csatlakozó Oroszország, valamint a bajor, a szász és a brandenburgi választófejedelmek koalíciójából megszületett a Szent Liga, azaz a törökellenes összeurópai fegyveres szövetség. Még a Rajna menti területekre aspiráló, török szimpatizáns Napkirály, XIV. Lajos is meghajolt a pápai akarat előtt, és jótékony semlegességet ígért. 1684-ben tehát eljött az idő a végső leszámolásra. Az európai koalíciós hadigépezet feltűrte ingujját, tenyerébe köpött, és munkához látott”.

Buda nem egyszerűen egy vár volt a sok közül, ez volt A VÁR. Szimbolikus és valódi jelentősége, valamint bevehetetlenségről szóló hírneve miatt minden magyar földön indított törökellenes háború első és legfontosabb célját képezte.

Éppen ezért a császári hadvezetés – felbátorodva a bécsi sikerén – már 1684-ben a legmagasabbra rakta a lécet, amikor 40 ezer fős haddal Buda ostromához látott. A várvívás szabályai ekkorra már alapvető változáson mentek keresztül az 50 évvel korábbi harcászathoz képest: a tömegrohamok helyett módszeres árokásással közelítették meg a falakat, a tüzérség pedig kifinomult fegyvernemmé vált.

Általános vélekedés szerint optimális esetben, 5:1 arányú támadófölény jelentette a sikeres ostromzálogát. Elvileg tehát Budának már ekkor el kellett volna esnie. Hogy ez mégsem történt meg, azt leginkább elbizakodottságuknak köszönhették a császáriak: saját erejüket túl-, míg a törökökét messze alulbecsülték. Az eredmény lesújtó volt: az ostromló sereg közel 50 százalékos veszteséget szenvedett, ami mélyen demoralizálta a hadvezetést. A Magyarország felszabadítására szőtt terveket újra kellett gondolni.

Buda újratöltve

Az 1684-es vállalkozás résztvevői korábban nem harcoltak a török ellen,hiszen a gyalázatos vasvári béke (1664) óta csupán egy viszonylag alacsony intenzitású adok-kapok folyt ezen a hadszíntéren. A tapasztalat hiányát meg kellett fizetni. Van azonban vereség, amely – ha a kinyert tapasztalatokat jól hasznosítják – felér egy győzelemmel. Az 1684-eskudarc rádöbbentette a koalíciót, hogy Buda sikeres ostromához a környező várakkal kell előbb elbánni, amelyek mintegy védőgyűrűt vontak Buda köré. Ennek jegyében került sor Érsekújvár következő évi elfoglalására.

1686 nyarára végül készen állt egy addig soha nem látott méretű, 90 ezer fős had. A Sopron környékén gyülekező 60 ezres fősereg június 12-én indult útnak a Duna mindkét partján, célja ismét Buda volt. Egy hadsereg szellemiségét alapvetően meghatározza az azt vezető egyén karaktere. A koalíciós sereget két született katona vezette: a császári kontingens felett a módszeres Lotharingiai Károly parancsnokolt, míg a bajor–szászc sapatok élén a becsvágyó, de zseniális taktikus II. Miksa Emánuel állt. Nem szívlelték egymást, és az ostrom alatti versengésük árát közkatonák százainak életével fizettették meg.

Budavár ostroma (1686) Lotaringiai Károly táborából nézve Franz Geffels festményén

Károly a mai Rózsadombtól a Városmajorig terjedő területen bontakoztatta szét 40 ezer fős erőit,ezalatt Miksa 20 ezer emberével délről, a Gellért-hegy felől kerítette be a várat. A sereg kifejezetten internacionalista jellegű volt, soraiban Európa szinte minden népe képviseltette magát, így kb. 15 ezer fővel magyarok is. A vállalkozás összeurópai jellegét azért is fontos megemlíteni, mert jól mutatja a háború ideológiai, sőt – mondjuk ki –vallási jellegét. A korabeli Európa ugyanis nem ismerte a politikai korrektséget, viszont volt helyette egy világos ellenségképe: az iszlám Török Birodalom, ami az évszázadok alatt sem szelídült együttműködésre hajlandó nagyhatalommá, ellenkezőleg: hossztávon a keresztény Európa végső elnyelésével fenyegetett. A várban jól felkészülten kb. 10 ezer mindenre elszánt török várta a rohamokat. Vezetőjük az albán származású Abdurrahmán Abdi Arnaut pasa, legendásan ravasz és tapasztalt katona hírében állt.

Megindul a támadás

A 2 évvel korábbi fiaskóból tanulva a császári hadvezetés már kiismerte avár gyenge pontjait. Az erősség körülbelül 1,5 km hosszan, észak-déliirányban nyújtózik a Duna mentén. Egy vastag ceruzához hasonlít, amit a császári armada a két végén igyekezett „kihegyezni”. Ennek megfelelően délről a Nagy-Rondella, míg észak felől a Bécsi kapu és az Esztergomi bástya közötti falszakasz (ahol ma a Hadtörténeti Múzeum és az Országos Levéltár található) állt a kezdeti, masszív tüzérségi támadások fókuszában, július 1-jétől. Nem kapkodtak.

Miután a Víziváros gyorsan elesett, az ütegek közelebb gördülhettek a falakhoz. Szövevényes árokrendszert ástak a falak felé, a rohamozó gyalogság így biztonságban tudott felfejlődni. Kezdetét vette a vaksötétben, föld alatt vívott kegyetlen aknaharc is, amiben a védők rendre elképesztő találékonyságról tettek bizonyságot. Esténként janicsár kommandók lopakodtak ki a várból,és okoztak érzékeny veszteségeket.

A beomlott falszakaszokat többnyire sikerrel igyekeztek helyreállítani. Két hét múlva a hadvezérek elérkezettnek látták az időt a rohamra, és ekkor érte őket az első kellemetlen meglepetés. Hiába volt ugyanis jobban felszerelt és képzettebb a túlerejű császári had, a törökök eddig ismeretlen kitartással küzdöttek, hiszen Kizil Elma (a Piros Alma, ahogy a török Budát nevezte) volt a tét,európai hódításaik szimbolikus gyümölcse. Mivel az idő az ostromlóknak dolgozott, a császáriak újabb, ezúttal általános rohamot erőltettek.

Benczúr Gyula: „Budavár visszavétele

Két hét tüzérségi puhítás következett, majd július 27-én ismételt, ezúttal minden oldalról egyszerre megkísérelt, de csak részsikert hozó, véres kudarcba fulladt a roham. Aztán augusztus 3-án volt még egy próbálkozás. Patthelyzet állt elő, Buda dacolt, és az ostromlók elbizonytalanodtak. Nem segített az sem, hogy ismeretlen okból felrobbant az egyik török lőporraktár, tetemes károkat okozva a védőknek emberéletben.

Úgy tűnt, megismétlődik az 1684-es kudarc, főleg annak fényében, hogy II.Szulejmán szultán vezetésével tekintélyes felmentő had közelített Buda felé. Az augusztus 8-tól Budakeszi térségében váratlanul megjelenő gyors török lovas egységek azt a feladatot kapták, hogy vágják át magukat az ostromgyűrűn, és minél nagyobb számban próbáljanak bejutni a várba. A felmentés megakadályozására a császári erők jelentős része hátraarcot csinált, és kiterjedt árokrendszer ásásába fogott a budai hegyekben. A sáncok megtették hatásukat, és a török felmentő had nem is indított jelentősebb vállalkozást annak áttörésére. Két esetben megpróbálták átjátszani magukat a császári sáncokon, erre a kamikaze-jellegű akcióra önkénteseket kerestek: végül csak töredékük jutott be a várba.

A megtévesztés diadala

Közben jelentős segítség érkezett Erdély felől, ahol addig egy 12 ezer fős császári hadtest volt lekötve. Erdély az idők jeleit jól felismerve gazdát váltott: Bécs vazallusaként mostantól I. Lipót császár érdekei szerint intézte ügyeit, nyíltan szakítva a Portával. Az onnan érkező katonaság ismét magabiztos túlerőt adott az ostromlóknak, akik újabb, ezúttal döntőnek szánt rohamot készítettek elő szeptember 2-ára.

Joggal reménykedhettek a sikerben, hiszen addigra már alaposan „belerágták”magukat a várba – a külső falak ekkorra elestek – de semmit nem bíztak a véletlenre. Klasszikus hadicselt készítettek, amivel mind a közelben ólálkodó felmentő sereget, mind a védőket sikerült átejteni. Az ostromnapján a sereg zöme a várnak háttal, a külső sáncokon kívül állt, azt a látszatot keltve, hogy aznap nem lesz roham. A védelmet szó szerint elaltatták: a kimerült törökök visszahúzódtak a falakról, és pihenőre tértek. Délután 3-kor aztán megharsantak a kürtök, és minden irányból összehangolt támadás indult.

Sok helyen a császáriak előbb értek a falakra, mint a törökök. A támadók a mai Kapisztrán téren hamar kijutottak a budai várnegyed utcáira, ahol az öldöklő kézitusában nem volt irgalom. Egy korabeli jelentés szerint „nincs példa rá sem az ókorban, sem a legutóbbi századokban, hogy ilyen nagy fontosságú, s ilyen erős őrségtől védett várat az ostromló sereg egy nálánál jó harmaddal nagyobb felmentősereg szeme láttára rohammal vett volna be.”

Az elfoglalt Budán apokaliptikus jelenetek zajlottak. A győztesek az útjukba került budai törökök és zsidók lemészárlásával és megkínzásával „vezették le” a bennük – a hetvenhét napos ostrom gyötrelmei és rettegései nyomán – felgyülemlett feszültséget. Ilyen fokú barbarizmusra a nyugati háborúkban nem került sor, a török hadszíntérnek viszont jellemzője lett.

A győzelem utáni erkölcsi gátlások sutba dobása feltehetően azért is következett be, mert az ellenfél 150 éve tapasztalt „hadikultúrája” szintén nem ismerte a győztesek nagylelkűségét. A törökök könyörögtek,hogy ne a magyarok fogságába kerüljenek… Károly herceg háromnapos szabadrablással jutalmazta katonáit, s ez megadta a kegyelemdöfést a már inkább nekropolisra, semmint településre hasonlító városnak. A zsákmány után kutató katonák fáklyáitól lángra kaptak az éghető részek, és a lángtengerben elenyészett mindannak maradéka, ami átvészelte a 145 éves török megszállás viszontagságait. A nemes célú vállalkozást nemtelen befejezés koronázta…

Buda felszabadításának egyetemes történeti mértékkel mérve is hatalmas visszhangja volt. A vár bevételét egész Európa őszinte örömmel ünnepelte. Emlékiratok százai, ódák, költemények, metszetek, szőttesek, emlékérmek és egyéb kulturális alkotások garmadája jelezte az esemény kiemelkedő voltát. Madridban és Rómában utcabálokat rendeztek a diadal hírére, Brüsszelben nagyszabású tűzijátékkal ünnepeltek. Hogy lehetséges, hogy még az európai közvélemény kevésbé érintett része is ennyire magának érezte a sikert?  A válasz a kontinensre már egy évezrede ránehezedő iszlám szorításában keresendő. A veszély elmúltával fellélegző ember öröme volt ez. Magyar részről pedig: egy optimista tekintet a jövőbe, hogy a győzelem csak kezdete a magyar államiság helyreállításának.

Tóth Roland - történész

A társasjáték minden eleme teljesen ingyen letölthető itt »

 Jó szórakozást és tanulást kívánunk!

Szerezd meg a HETEK Zrínyi Emlékévre megjelent ünnepi bookazine-ját is!