Szabó Miklós: A kisajátíthatatlan ünnep

A rendszerváltás utáni évek egyik legkiválóbb történésze, a 2000-ben elhunyt Szabó Miklós lapunk számára 1999-ben írt cikke a szokásoktól eltérően nem 1848, hanem 1849. március 15-ére emlékezik, máig érvényes megállapításokkal. Egy évvel a forradalmi nap után az ország háborúban állt az uralkodóval, aki a forradalom kényszere alatt 1848 áprilisában szentesítette azokat a törvényeket, amelyek a márciusi pontokban összefoglalt követeléseket törvényerőre emelték.

Őszre azonban Bécs lélegzetvételnyi szünetet nyert, és ezt rögtön arra használta fel, hogy megkísérelje Jellasics csapataival eltávolítani a magyar forradalmi kormányt. Az ország ellenállt, pillanatok alatt hadsereget állított fel, és háború kezdődött Bécs és Pest-Buda között.

Ezt a háborút már az akkori hadviselő politikai Magyarország is többféleképpen értelmezte. A nemzet számára ez a harc az ország szabadságharca volt az idegen uralom alóli felszabadulásért. Március 15-e tábora számára a francia februári forradalom republikánus eszméinek forradalma is volt a Szent Szövetség reakciós világa ellen; a nyugati alkotmányosság álláspontjára helyezkedett nemesség pedig az 1848. áprilisi status quo visszaállításáért háborúzott.

1848 már akkor is egymástól erősen elütő erők ügye volt – az utókor is többféle módon értelmezi. Amikor 1848 drámai szilveszter éjszakáján az országgyűlés Kossuth javaslatát megszavazva döntött arról, hogy elhagyja a fenyegetett Pestet, Batthyány utolsó beszédével elérte, hogy egyidejűleg tárgyaló küldöttséget is küldjenek a császári csapatok parancsnokához.

1849. január 4-én az osztrák hadsereg bevonult Pest-Budára. A vereség és a háború látszólag rosszra fordulása válságot idézett elő a magyar tisztikarban, amelynek levezetésére Görgey Vácott politikai nyilatkozatot adott ki. Ebben leszögezte, hogy a haderő, amelynek élén áll, a törvényes király hadserege, a hadsereg vezetése a király által szentesített alkotmány alapján áll, és fellép azok ellen, akik “éretlen respublikai kísérletek által" meg akarják dönteni a királyságot. Ugyanakkor bírálja a Kossuth vezette Honvédelmi Bizottmányt, amiért Pestet harc nélkül feladta, és élesen elítéli a tárgyalást az ellenséggel.

Ellentmondásosabb nyilatkozatot írói fantázia sem agyalhat ki. Echart Ferenc találóan állapítja meg centenáris könyvében (“1848, a szabadság éve"), hogy Görgey V. Ferdinánd katonájának tartotta magát, és ugyanakkor buzdít a harcra V. Ferdinánd hadserege ellen. Döntsük el, mint utókor, hogy a váci nyilatkozatban az alkotmányos földbirtokosság torpan-e meg március 15-e republikanizmusa láttán, amint ezt Révai, Andics, Mód állították, vagy pedig a nyilatkozat taktikai manőver volt a tisztikar kézben tartása végett.

Egyértelmű nap

1848–49 tehát többféleképpen értelmezhető, és ennek megfelelően lehet hozzá “viszonyulni". Az áprilisi törvényeket magukénak vallhatják a radikálisok is; de azok is, akik 1848-ban tárgyalni akartak, mint Batthyány, vagy a váci nyilatkozat platformjára helyezkedők. Az 1849. április 14-i detronizáció és Függetlenségi Nyilatkozat mellett elkötelezettek is tekinthetik ezeket az aktusokat a márciusi platform megvalósításának, de a "hatvanhetesek" is. Kisajátíthatják "negyvennyolcasok", “negyvenkilencesek", "hatvanhetesek" és azok is, akik számára a hatvanhetes rendszer is “hanyatló korszak" volt.

1848. március 15-ét azonban nem lehet többféleképpen értelmezni. A tizenkét pontos összegzés a forradalmi hullámot megnyitó harmadik francia forradalom eszméinek alapján állt. A márciusi ifjak követeléseikben elmentek a szabadságköveteléseknek addig a határáig, ameddig azok minden felvilágosult polgár számára a kor parancsainak megfogalmazásaként hatottak még a rendi viszonyok között élő Magyarországon is, és nem életidegen utópiaként. Ez volt az a "48", amelyből nem lehetett engedni. Mivel olyan követeléseket fogalmazott meg, amelyeket az utókor már nyíltan meg nem tagadhatott – bármennyire szerette volna is némelyik irányzata –, március 15-ével nem fordulhatott frontálisan semmilyen áramlat sem szembe. Akik viszolyognak demokratikus hagyományától, azok is kénytelenek nemzeti hagyományként elismerni.

A Habsburg-házhoz lojálisok számára fontosabb volt, hogy az ország, ha csatlósként is, de mégis egy nagyhatalom része legyen inkább, mint hogy független országban, de kisnépként éljen. Azonban még ők, akik Bécs hadseregével (is) akarták biztosítani a történelmi Magyarország nem magyar népei felett a "magyar szupremáciát", sem kerülhettek a nemzet politikai tudatában egy oldalra Metternichhel, Bachhal, Ferenc Ferdinánddal, akiknek végső terve a magyarság elnémetesítése volt.

Az elnyomás szelleme meghajol

Március 15-e némely külsőségét ki lehet sajátítani. Tizenkét pontba lehet foglalni az akkoritól eltérő eszméket is. Hívhatják nemzetőröknek magukat olyan "rendpárti" veterán szervezetek, amelyek inkább utódai bizonyos “csendőr-tartalék” zászlóaljaknak. Olyan kiegészítő karhatalom akarnának lenni, amely a fennálló hatalom érdekében "odaüt, ahova köll", azokban az esetekben is, ahol a hivatalos rendőrség ezt nem engedheti meg magának. Azonban még a külsőségek is nehezen sajátíthatók ki. A háromszínű kokárda a frígiai sapkára illik, nem Turul-tányérsapkára, esetleg egy koronás jelvény mellé.

Március eszméit nehéz ma már nyíltan megtagadni. A sajtószabadságot azok sem becsmérelhetik, akik ma is demagógiának és destrukciónak tekintik. A cenzúra visszaállítását a sajtóviszonyok "arányosításának" kell becézni. Alkalmazkodni kell La Rochefoucault híres aforizmájához: az elnyomás szellemének hajbókolnia kell a szabadság szelleme előtt. A népképviseletet pedig végleg nem lehet kamarillává visszaalakítani, a munkaadó-munkavállaló viszonyból nem lehet újra úr és szolga viszonyt csinálni.

Erő, amely mindent megmozdított

Az évfordulóra, 1849. március 15-ére már bizonytalan volt, hogy az események március követeléseinek a megvalósítása felé haladnak-e, vagy más irányt vesznek. Abban a történelmi pillanatban a "trendvonalak" nehezen voltak átláthatóak. Január elején elesett Pest-Buda, de tavasszal már megindult a diadalmas tavaszi hadjárat, amely áprilisban visszafoglalta az ország fővárosát. 1849 márciusának idusa előtt néhány nappal jelentették be az alkotmányos követelések nyomásának engedő, de március platformjához – nem csak a pestihez, a bécsihez, a lombardiaihoz, a prágaihoz – képest is visszalépést jelentő Olmützi Alkotmányt, amely engedményeivel együtt is megcsúfolta a követelt népképviseleti elvet, azzal, hogy nem választott népképviseleti testület szavazta meg, hanem az uralkodó rendelkezésével helyezték hatályba, a kor jogi kifejezésével élve: oktrojálták.

Magyarország számára pedig elfogadhatatlan volt nemzeti szempontból is, mert a Pragmatica Sanctióhoz képest visszalépést jelentett Magyarország birodalmon belüli önrendelkezése tekintetében.

Erre adott feleletet a detronizáció és a Függetlenségi Nyilatkozat. Reálpolitikai szempontból vitatható, de egyértelmű konzekvenciája volt március 15-ének. Ami a realitást illeti, az orosz intervenció már küszöbön állt, a gőzhenger által győzelemre segített Béccsel már nem lehetett kompromisszumról tárgyalni. Az események többféle irányt vehettek, de amit 1848. március 15-e adott, az semmilyen esetben nem volt meghaladható.

Március 15-e megadta a mértéket, amelynek alapján az elvi alapon álló politika gyakorlati érvényesítésének a mozgásterét meg lehetett határozni, amely alapján elvileg eldönthető volt, hogy egy lépés kompromisszum-e még vagy már kapituláció, rugalmas érvényesítése-e az elvnek vagy elvfeladás. Mindezen túl március nem csak cselekvési vezérfonal volt, hanem garancia is a paraszttömegek részére, hogy uraik komolyan gondolják a jobbágyfelszabadítást. A múlt század közepén ugyan a felszabadult jobbágyok tömegeit nem érte el semmiféle "tömegkommunikáció", azonban történelmi időkben a hír mégis mindenkihez eljut.

A parasztok is pontos részletekig tudták az átutazók elbeszéléseiből, amelyet kocsmában, a "politikus csizmadia” műhelyében tovább beszéltek, hogy a mindent elindító tavaszi napon mi történt Pesten. Az, hogy az az erő, amit a márciusi ifjak, majd az azonnal hozzájuk csatlakozó pesti nép jelentettek, egy nap alatt mindent meg tudott mozdítani, ami addig mozdíthatatlannak tűnt, megnyugtatta őket: a forradalom intézkedései nem hisztérikus improvizációk vagy a Béccsel perlekedő urak képmutató cselfogásai, amelyeket visszavonnak, ha Bécs enged némely "gravaminális megyei dolgokban”.

Kínos örökség

Március történelmi utóéletét ez az örökség határozza meg. Csak azoknak az utódoknak vált hagyományává, akik saját korukban az akkor lehetséges legtöbb szabadságot akarták a társadalom minden tagja számára elérni.

Antidemokratikus erők nem tudták kisajátítani. Mint fentebb is mondottam, nem sajátítható ki, mert nem értelmezhető több módon, nem értelmezhető félre. Bocskai és Rákóczi felkeléseivel kapcsolatban kérdés lehet, hogy rendi felkelések voltak-e a feudalizmus talaján vagy nemzeti függetlenségi harcok, amelyek utat törtek a polgári átalakulásnak. 1848-cal kapcsolatban is felvetődött, hogy polgári forradalom volt-e vagy rendi felkelés.

Március 15-e dönti el ezt a vitát. Rendi felkelés talaján nem történhetett volna meg mindaz, ami azon a nevezetes napon lezajlott. A demokratikus erő a rendi ellenállás közegében ha kiformálódik is, csak marginális jelenség lehetett volna, olyasféle kuriózum, mint a "veszettek" vagy a babeufisták a francia forradalom idején.

A márciusi ifjak és a pesti nép csak azáltal válhattak katalizáló avantgárddá, amelyet követ a nemesi reformtábor, hogy szervesen hozzátartoztak a reformkor folyamatainak egészéhez. Semmilyen utód nem lép március örökébe, aki nem követel nagyobb szabadságot a maga korában, mint a márciusi ifjak az övékben. Hazánkban csak 1990-ben valósultak meg azok a demokratikus eszmék, amelyeket a tizenkét pont tartalmaz. Másfél évszázadon át nem volt népképviselet, a népképviseletnek felelős kormány, nem volt sajtószabadság, és a márciusi követelések közé sorolhatjuk a nemzeti függetlenséget is, amelyben szintén nem volt része az országnak.

Nem meglepő tehát, hogy a magyar politika meghatározó irányzatai számára március 15-e minden korszakban kínos örökség volt. Nem merték nyíltan megkérdőjelezni, de bagatellizálni igyekeztek. Petőfiben nem merhették becsmérelni a költőt, így a királyfalót is csak elhallgatni merték. A márciusnak is szóló mocskolódás a március vonalát továbbvivő Kossuth része lett. Jobboldalinak tekinthető szerző, Pethő Sándor írja első világháború alatt megjelent könyvében ("A szabadságharc eszméi", 1916.):

"Kossuthtal meglehetősen mostohán bánt el a hivatalos magyar történetírás. A 67-es korszak vezértalentumai csaknem valamennyien a közös küzdelmek előítéleteinek befolyása alatt írtak róla. A hivatalos akadémikus és guvernamentális iskola mindent elkövetett, hogy azt a hallatlan népszerűséget, amely Kossuth alakját folyondárként övezte, s azt a hírnevet, amelyet a költő a feledés örök királyának nevezett, fanyar, okoskodó, nagyképű kritikájával megtépázza, vagy legalább ellensúlyozza."

Mindez vonatkoztatható március 15-re is, ha a forradalmi eseménnyel szemben ez nem is szokott ilyen nyíltan megnyilvánulni. A 90-es rendszerváltás óta is azt látjuk a magát nemzetinek és konzervatívnak nevező irányzat körében, hogy Kossuth és március 15-e republikánus demokratizmusával szemben minden akkori történelemformálót megpróbálnak kijátszani, akit csak lehet. Minden irányzatnak Széchenyi a mítosz-alakja, természetesen nem a történelmi, hanem a Szekfű által átstilizált Széchenyi. Eötvösben is inkább szeretik a habozó negyvennyolcast és a hatvanhetest, mint a "Falu jegyzője” vitriolos úrivilág-leleplezésének szerzőjét és a világi népoktatás megteremtőjét. Az MDF 48-as hérosza Görgey volt, a Fidesz Batthyányt játssza ki március ellen.

A 67-es rendszer az áprilisi törvények szentesítésének napját tette meg állami ünneppé hallgatólag elhatárolva magát március 15-étől. Az 1989-es köztársaság állami ünnepe sem lett március idusa. Ha március 15-e kisajátíthatatlan, augusztus 20-a korlátlanul kisajátíthatónak bizonyult. A magyar történelem legnagyobb modernizációs fordulatát, a barbárságból a civilizációba való átlépést (István királyt nem Jászi, hanem Szabó Dezső nevezte a legnagyobb magyar forradalmárnak) egyoldalúan az államalapításra redukálták, s ezzel lehetővé tették, hogy minden állam és bármely államelvet megfogalmazó papírra vetett alkotmány magát ünnepelhesse benne.

Ismét üzen március

1990-ben, amikor azt hittük, hogy március követelései visszafordíthatatlanul és véglegesen megvalósultak, öntudatlanul múzeumba helyeztük magunk számára is a szabadság napját. Ma ismét üzen március. Azt üzeni, hogy féltő figyelemmel ügyeljünk arra, hogy a szabadság kivívott szintjéről ne történjék visszalépés. 1848 márciusában követelték az évenkénti országgyűlést, nekünk vissza kell követelnünk korunk parlamentarizmusban elért nívóját, a hetenkénti parlamenti ülést. Március szellemében követelnünk kell, hogy az országgyűlés ülésezési rendjét ne a mindenkori kormány önkénye szabja meg. Vegyük észre, hogy a sajtó nem kormányok ügye. Az a sajtószabadság, amelyet a tizenkét pontban követeltek, egyszerűen fogalmazva egyet jelentett 48-ban: a mindenkori kormánytól független sajtót. Az akkori "nemzeti őrsereget" pedig bízvást tekinthetjük a polgárzaklató rendészeti szervek rendpárti túltengése ellentétének.

1848 márciusa a mindenkori fiatalságé. Azonban akkor sem volt minden fiatal “márciusi". Jelen voltak a közéletben a "gyűldei ifjak" is. 1999 márciusa ne legyen holmi mai gyűldei ifjaké.

(Az eredeti cikk a Hetek 1999. március 13-ai számában jelent meg)