Egy olyan konfliktus gyújtópontjába került most Magyarország, amely sokkal mélyebben húzódó feszültségekről szól, mint amik első pillantásra észrevehetők. A napi szinten felbukkanó feszültségek mögött valójában az Európai Unió mélyben megbúvó legitimációs válsága húzódik.

Az Európai Unió folyamatait vezénylő politikusok egy olyan politikai konstrukcióban gondolkoznak, amelynek a fő jellemzője a jelenlegi rendszer evolúciója, amely az unió előtt álló problémák megoldására egy magasabb szervezettségi szinten álló egységet biztosítana. A fejlődés iránya és végpontja azonban nincs meghatározva, a reformláznak nincs konkrét, testet öltött iránya, továbbá hiányzik a demokratikus legitimációja. Ennek hiányát az európai – inkább csak jelszavakban megfogalmazott – értékrendre való hivatkozás hivatott betölteni. Az eddigi szerződéseken nyugvó európai szövetség már nem alkalmas arra, hogy a felmerülő problémákra gyors és hatékony válaszokat adjon, a végrehajtó központ pedig olyan megoldásokat próbál a tagállamokra kényszeríteni, amelyekre az eddigi szerződések nem jogosítanak és a tagállamok szuverenitását érintik (ilyen például a bevándorlási kvóta). A legitimitási válság két ponton ölt testet: egyrészt az EU működését illető igények már túl vannak az eddigi szerződések által biztosított kereteken, másrészt azok a kormányok által aláírt nemzetközi szerződések, amelyek szabályozzák az EU működését demokratikus – nem jogi – legitimációja megkérdőjelezhető.

***

Ennek a legitimációs válságnak jelei azok az Európa-szerte megerősödő mozgalmak, amik a nemzeti, európai identitás és nemzeti szuverenitás megerősítését tűzték ki célul. A migránsválság szerte Európában felerősítette azokat a hangokat, amik arról szólnak, hogy egy szűk, megfelelő felhatalmazással nem rendelkező európai központ intézi az európai politikát, és olyan döntéseket hoznak, amelyek kifejezetten az egyes tagországok érdekei ellen vannak. Az európai main­stream politika a – megfogalmazhatatlan – európai értékekre való hivatkozással próbálja ezeket a mozgalmakat szélsőségesnek beállítani és megbélyegezni. De ha a szélsőségességnek klasszikus jogi és demokratikus intézményességi kritériumait nézzük, akkor inkább azt a politikát lehet szélsőségesnek nevezni, amely felhatalmazás nélkül próbál egy intézményrendszert felhasználni egy legitim módon el nem fogadott politika érdekében.

Magyarország történelme a nemzeti szabadság és az európai kultúra védelméről szól. Ezek a tendenciák azonban nem érthetőek a vezető európai irányzatok számára. Ez pedig egyértelműen frontot nyit Magyarország és az EU-t jelenleg irányító erők között.

A márciusi Római Nyilatkozat aláírása és elfogadási körülményei már azt jelzik, hogy a jelenlegi EU-s politika elégtelen legitimációját próbálják kiegészíteni, akár olyan áron is, amely a polgári világ előtti időszakba nyúlik vissza, a szakrálisnak tekintett pápai legitimációhoz. A nyilatkozat elfogadását kísérő pápai fogadás és beszéd az EU-s vezetőknek ezt a szándékot jelzi.

Ezeket a szuverenitási problémákat csak azok az országok nem érzik, amelyeknek nemzeti szuverenitásuk nem csorbul, mivel nemzeti törekvéseik maradéktalanul megvalósulnak az EU-ban, vagy éppenséggel nemzeti politikájuk európai kiterjesztését szolgálja az EU. (A britek már elindultak a kilépés felé, mert nagyon is érezték ezeket a szuverenitásukat érintő problémákat. A németek viszont nagyon Európa-pártiak, nem véletlenül, mert sokak szerint az Európai Unió pusztán a német politika kiterjesztését szolgálja.)

Magyarország minden, ezzel kapcsolatos felmérés szerint elkötelezett az EU felé, feltehetőleg nemcsak a költségvetés stabilitását biztosító EU-s pénzek miatt, hanem azért is, mert az a magyar kultúra és hagyomány, amely Európa védőpajzsaként – joggal – tart minket számon, nem engedné, hogy az európai közösségből eltávozzunk, de nem fogad el olyan európai koncepciót, amely nemzeti céljaink kiteljesedését akadályozná.

Az érvénytelen kvótanépszavazás ugyan kudarc volt az eredeti kormányzati tervekhez képest, azt tekintve mégsem volt az, hogy a magyar nemzet egyértelműen nemet mondott a betelepítésre nemzetünk és kultúránk védelmében. Ennek egyik fő oka, hogy a trianoni béke következtében hatá­rain­kon túl rekedt magyarság miatt jelenleg az egyik fő program számunkra a nemzet kulturális, nyelvi, nemzeti egységének az építése. Ezenkívül Magyarország történelmének logikája a nemzeti szabadság és az európai kultúra védelmének gondolatmenetében ölt testet. Ezek a tendenciák azonban nem érthetőek az egyértelműen ideológiai beállítottságú, vezető európai irányzatok számára. (Mint ahogy az anyaföldjükön kisebbséggé vált magyarság autonómiakérdései is érzéketlenül hagyják a kisebbségi jogokra egyébként látványosan érzékeny Európát.) Ez pedig egyértelműen frontot nyit Magyarország és az EU-t jelenleg irányító erők között.

Ez a konfliktus a Magyarországot érintő európai parlamenti vitanapon is érezhető volt. Orbán Viktor egyértelműen kifejezte, hogy egy olyan Európában gondolkozik, amelyben bizonyos kérdésekben a tagállamok határozott véleményeket fogalmaznak meg, amelyet aztán nyílt vitában ütköztetnek a megegyezést keresve. Ez a felfogás a nemzeti szuverenitáson nyugvó államszövetség Európa-képe. Az Orbánnal szemben felvonuló erők viszont olyan közös Európáról beszélnek, ami szervezeti és alkotmányos szinten soha nem jött létre. Ezért történik meg rendszeresen a nagy általánosságban az európai értékrendre való hivatkozás, ami a közös gondolkodás helyett valami vallásos áhítatszerű érzésre apellál. A magyar kormányt támadó vélemények egy valamiféle közös európai tömb platformjáról hangzottak el, amelynek nem igazán látszanak a legitimációs alapjai. Alapvetően az a kérdés, hogy a nemzeti szuverenitásoknak (és identitásoknak) lesz-e helye az újonnan felépülő Európában, vagy egy bizonytalan legitimitású, globális identitáson épülő hatalmi konstrukció jön létre.

***

A baloldali politikai taktika – amely visszanyúlik a ’68-as diáklázadásokon, az 1917-es orosz kommunista forradalmon és a párizsi kommünön keresztül a jakobinus diktatúráig – tudatosan nyit olyan terepeket, ahol a demokratikus (választásokon keresztül létrejövő) legitimáció helyett létrehoz párhuzamos (valójában nem valódi, ál) legitimációkat, amelyeken keresztül be tudnak avatkozni a legitim döntéshozó szintekbe. Ezek a terepek: a média, civil szféra, tudományos élet vagy éppen a tüntetéseken létrejövő bázisdemokráciák mechanizmusai. Az ezeken a területeken létrejövő „kettős hatalom” lehet az a bástya, ahonnan aztán el lehet indítani az akciót a törvényes hatalom ellen. Látszólag demokratikus folyamatokon keresztül jön létre a kisebbség diktatúrája. Ezt a taktikát láthattuk Trump megválasztása utáni tüntetéseken az USA-ban, de Izraelben is, amikor a V15-mozgalom esetében az Obama-kormányzat NGO-k segítségével próbálta manipulálni az izraeli választásokat (ennek a tanulságnak a leszűrése hozta létre az izraeli átláthatósági törvényt).

A taktika lényege, hogy bizonyos érzékeny ügyek kapcsán mozgósítható tömeggel, testületekkel meg kell szállni a nyilvánosság valódi és szimbolikus tereit, majd a megnyilvánulásokra hivatkozva politikai legitimitást merítve mozgalmat indítani, vagy tárgyalópartneri viszonyt kikényszeríteni a törvényes hatalommal. A jelenség lényege az az optikai csalódás, amely egy téren megjelenő 10-20 000 embert, vagy nem demokratikusan megválasztott testületet többnek láttat, mint a választásokon részt vevő többmilliós tömeget. Ez a logika konkrét politikai taktikaként először a kommunista szovjetforradalomban jelent meg, amikor is a nagy francia forradalom és a párizsi kommün tapasztalatait leszűrve alakították ki az immár politikai taktikaként működő gyakorlatot. A különféle területeken, üzemekben vagy városrészekben alakított gyűléseken a leghangosabb és legagresszívebb politikai agitátorok kezébe került a vezetés általában nyílt szavazással, vagy egyszerűen anélkül, hangerő folytán. Majd az így megalakult tanácsok (szovjetek) elkezdtek párhuzamosan működni a törvényes hatalommal, így jött létre a kettős hatalom. Később a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelmondattal a hatalmat a törvényes eljárás nélkül hatalomra került csoportok ragadták meg.

Az elmúlt években ennek a politikai gyakorlatnak a különböző formái kezdtek eluralkodni, és ezeket az eszközöket használva próbálják a törvényesen megválasztott kormányok működését aláásni. Az eljövendő évek stabilitásának a kérdése ott fog eldőlni, hogy a döntések a valódi demokratikus legitimációval rendelkező területeken fognak-e megszületni. Ha viszont ezek a legitimációt gyengítő tendenciák erősödni fognak, azok konkrét előidézői lesznek olyan válságoknak, amelyek a mai világban vagy a káosz, vagy a diktatúra irányába fognak mutatni.

“Pápai fiú vagyok” - így fogadott bennünket Benjamin (Benny) Elon 2004-ben, amikor jeruzsálemi irodájában Németh Sándorral együtt először találkoztunk vele. Közös jóbarátunk, Yehuda Shen egyenesen a repülőtérről vitt bennünket a turisztikai miniszterhez, akiről csak annyit tudtunk, hogy a családja révén magyar származású rabbi támogatja azt, hogy Izrael erősítse kapcsolatait a világméretű evangéliumi közösséggel. Elon elmondta, azért javasolta Ariel Saron miniszterelnöknek, hogy hívja meg Jeruzsálembe a legjelentősebb keresztény felekezetek vezetőit, mert hitt abban, hogy az evangéliumi hívők támogatják, sőt erősíthetik a zsidó állam kötődését a bibliai föld iránt. Ő maga is erre tette fel az életét, családjával, hat gyermekével húsz éven át az egyik legősibb ószövetségi helyszínen, Béthelben lakott. 

A jeruzsálemi találkozás váratlan és emlékezetes élmény volt, egy évtizedes barátság kezdete, amelyhez az évek során sokan csatlakoztak. A miniszter egy percig sem éreztette hivatalos rangját, hanem rabbiként osztotta meg gondolatait a zsidóság egybegyűjtésről, a világ drámai eseményeiről a magyar lelkésszel. A kormányhivatal irodája másfél órára zsinagógává változott, ahol a beszélgetés középpontjában a Biblia állt: azok a szövetségek, amelyeket Isten kötött a zsidósággal, és a világ népeivel. Elon halkan beszélt, de szavait átható tekintete spirituális távlatokba emelte. Politikai ellenfelei jobboldali “héjának” nevezték, ám karakterétől mi sem állt távolabb: kevés nála finomabb embert ismertem, aki tisztelttel és méltánylással beszélt azokról is, akiknek a nézeteivel nem értett egyet.

”Valami olyannal rendelkezünk, amit nem lehet máshova elvinni. Senki, sem a terroristák, sem Izrael politikai ellenfelei nem vehetik el tőlünk a Bibliát, a Szentföldet, a zsidó és keresztény szervezetek szolidaritását és barátságát, akik a legnehezebb időben sem hagyták üresen Jeruzsálem utcáit" – a miniszter ezt már az Ariel Saron miniszterelnök személyes védnökségével megrendezett konferencián mondta, ahol felszólította a jelenlévőket, hogy "Izrael nagyköveteiként" járjanak zsinagógáról zsinagógára, templomról templomra, gyülekezetről gyülekezetre, és győzzék meg az embereket arról, hogy aki Izraelbe utazik, az országot, annak jövőjét és egyben a Szentírásnak a tekintélyét erősíti. A konferencián Saron és Benjamin Netanjahu is arra kérte a keresztény vezetőket, hogy “Jeruzsálem őrzői és védelmezői legyenek”.

Benny Elon és Németh Sándor Washingtonban

Bár Elon öt évvel később távozott a politikából, igazi küldetése ezt követően kezdődött: nekilátott, hogy megvalósítsa a szívében élő víziót a kereszténység és a zsidóság újfajta összefogásáról. Elon volt az első izraeli vezető, aki meglátta azt, hogy a keresztény közösségek és vezetőik nem csak anyagi és erkölcsi támogatást adhatnak Izraelnek - például a modern államot és a bibliai helyszíneket egybekapcsoló zarándokutakkal -, hanem különleges lehetőséget kínálnak arra, hogy saját országuk politikusait megnyerjék a zsidó nép és a zsidó állam iránti szimpátiának. Ezt az álmot nagyon is gyakorlati módon tekintette: személyes hitelét, politikai kapcsolatrendszerét és bibliai ismereteit felhasználva elkezdte megszervezni az izraeli parlament, a Kneszet és az egyes államok nemzeti parlamentjei közötti együttműködést. Fáradhatatlanul utazott szerte a világon, és ennek nyomán egyre-másra jöttek létre képviselőcsoportok, “kaukuszok”. A Kneszet Keresztény Szövetségeseinek washingtoni képviselő csoportját Mike Pence republikánus kongresszusi képviselő, az Egyesült Államok jelenlegi alelnöke alapította. Az Izrael Szövetségesei Mozgalom európai zászlóbontására Budapesten került sor, egy nemzetközi konferencia keretében, ahol Elon emlékezetes beszédet tartott a Hit Parkban rendezett 12 ezer fős szolidaritási nagygyűlésen. Néhány év alatt a mozgalom több mint 20 országra terjedt ki, és a dél-amerikai Uruguayban éppúgy működik már zsidó-keresztény politikusokból álló képviselőcsoport, mint Dél-Afrikában és Németországban.

Elon a politikát soha nem öncélnak tekintette, hanem eszköznek arra, hogy szeretett nemzetének segítsen betöltetni az Örökkévalótól kapott küldetését. Utolsó találkozásunkkor, 2016 februárjában már nagybeteg volt, de személyesen kérte, hogy találkozhasson Németh Sándorral Jeruzsálemben. Hangja még a szokottnál is halkabb volt, de a szelleme továbbra is élénken követte a világ eseményeit. Kicsit szkeptikusan, de bizakodóan hallgatta Németh Sándortól, hogy Amerikában fordulatot hozhat az elnökválasztás, ha Donald Trump kerül a Fehér Házba, ami Izrael helyzetét is erősítheti. Elon elmondta, hogy a világot ma egy olyan nagy sebességgel robogó autóként látja, amelynek az utasai előtt az út menti fák és épületek egybemosódnak, ezért nehéz kivenni a részleteket, ahogy a világban is sokszor zavarosnak látszanak a folyamatok. De - mondta - az Örökkévaló szelleme segít abban, hogy felismerjük az útirányt, és lássuk magunk előtt a célt.

Benny Elon május 5-én hunyt el, és családja - felesége, Emunah, hat gyermeke és tizennégy unokája - aznap el is búcsúztatta Jeruzsálemben.

Igazi mensch és Izrael hőse volt, aki életével szüntelenül Teremtőjét és nemzetét szolgálta. Utat nyitott, de űr marad utána.

Salom, Benny.

Morvay Péter

Az 1945 című magyar film rendezőjével és a forgatókönyvírójával készült, filmrészleteket is tartalmazó interjúnkból közlünk részleteket.

A második világháború végének Magyarországán, egy kis községben vagyunk: a németek kimentek, az oroszok bejöttek. Az egész falu épp a jegyző fiának esküvőjére készül. Minden a rendes kerékvágásban halad, mígnem a déli vonattal megérkezik két zsidó férfi, akiknek a pontos kiléte ismeretlen. A két férfi gyalogosan vág neki az egyórás útnak a faluba, az állomásfőnök pedig biciklin elhajt, hogy mielőbb szétkürtölje a hírt: visszajöttek a zsidók. Az 1945 című film cselekménye mindössze háromórás időtartamot ölel fel. Azt mutatja be, hogyan fogadja a felbolydult lakosság a hazatérőket, ki hogyan reagál az elszámoltatás veszélyére.

„A holokauszt témája művészi értelemben ki lett merítve. Ma, 70 év távlatában már a túlélés, a hazatérés korszaka, a „hogyan tovább” kérdése került előtérbe a közép-európai filmgyártásban. A mienk egy beszélgetős film, már az alkotása közben is nagyon sok történet előjött azok részéről, akik a filmmel kapcsolatba kerültek – saját történetek, családi sztorik. Reméljük, hogy ezek a beszélgetések egyre szélesebb körben folytatódni fognak”

– mondta el lapunknak az 1945 című filmje sajtóbemutatóján Török Ferenc rendező.

A rendező Szántó T. Gábor Hazatérés című novellája alapján készült filmjéről – amely április 20-tól a magyar mozikban is látható – az amerikai filmes szaklapok szuperlatívuszokban írnak, nemzetközi sikere óriási. A művészi eszközök, amelyeket a film használ, a zenétől kezdve a rendkívüli színészgárdán át az operatőri munkáig, méltán vívták ki a kritika és a közönség figyelmét. A filmkészítők kérdésünkre a siker magyarázatát többek között abban látták, hogy alkotásuk egy olyan történelmi időszakra fókuszált, amely viszonylag feldolgozatlan mind a filmgyártásban, mind a tankönyvekben.

Az 1945 és 1948 közti, a félfeudális rendszerből a demokráciába való átmenet lehetőségének időszakát villantja fel a film, amikor a közelmúlttal való szembenézés lehetőségét – már és még – nem korlátozza egyik totalitárius diktatúra sem, azaz a számvetés kizárólag az érintettek hozzáállásán múlik.

„Ilyen film még sok lesz, ennek a korszaka most kezdődik el. A Saul fia egy fantasztikus film volt, és olyan tudást, esztétikumot adott, ami unikális, de bizonyos értelemben le is zárta a holokauszt 1944-45-ös korszakát. Most eljött az idő – a 21. század közepén tartunk lassan –, hogy meginduljon ez a posztholokauszt – gondolat, mert ránk nézve drámaibb és súlyosabb kérdés a túlélés lehetőségeinek, az ezzel kapcsolatos kompromisszumoknak és tabuknak a feltárása”

– mondta el Török Ferenc.

A rendező elmondása szerint a film hosszú ideig, 10-12 éven keresztül készült, ami utólag akár szükségszerűnek is tűnhet, hiszen a mai hivatalos emlékezetpolitika, az áldozatnemzet- mítosz tükrében nálunk különös aktualitást kap az üzenete.

A teljes interjú a Hetek hetilap április 13-án megjelent lapszámában olvasható.

A 2010 óta működő BAGázs felemelő példa arra, hogy emberek a szabadidejükben önkéntesként, jó ügyekért összeállva, rendkívül hatékonyan képesek együttműködni és másokon segíteni. Hogy mennyire pótolhatatlan, amit csinálnak, olyan helyeken derül ki igazán, ahol nincs civil segítség, és hihetetlen kiszolgáltatottságban él mindenki. 

Bag egy négy ezer fős Pest megyei nagyközség, melynek 400 lelkes szegregátuma egyike az ország legnyomorúságosabb romatelepeinek – hiányzik az aszfalt út, a közvilágítás, a házak jelentős részében nincs víz, villany, olykor még ablak sem. itt végez 2010 óta sokrétű segítő munkát a BAGázs egyesület. Both Emőke, a BAGázs elnöke 2009-ben fiatalkorú bűnelkövetők pártfogó felügyelőjeként került a bagi telepre.

Magyarországon ma legalább 300 ezren élnek cigánytelepeken, ahol a rendszeres jövedelemmel rendelkezők aránya nem éri el a 40 százalékot.

„Megdöbbentett, amikor először jártam ott: mintha visszamentem volna az időben 40-50 évet, de a legrosszabb a rettenetes elszigeteltségük és kilátástalanságuk volt” – meséli az elnök, aki egyben a jogi egyetemen is oktatott. Ekkor kezdett el joghallgatókból önkénteseket toborozni, akikkel először egy kéthetes nyári tábort szervezett a bagi gyerekeknek. a tábor után döntöttek úgy, hogy létrehozzák a BAGázs egyesületet azzal a céllal, hogy segítsenek a telepi romáknak felismerni a lehetőségeiket, és elérni a céljaikat. egyidejűleg egy nemzetközi projekt keretében sorstárs és nem sorstárs mentorok képzését is elindíthatták Bagon.

„Az első tábor fiatal önkéntesei hamar elköteleződtek az ügy iránt, miután megtapasztalták, hogy az egyszerű játékok mennyire sokat jelentenek azoknak a gyerekeknek, akik nem szoktak hozzá, hogy ilyen nagy figyelmet kapnak, és ennyit játszanak velük. kezdetben volt bizalmatlanság a helyiekben, de aztán nyugodtabb lett a légkör, hogy látták: számíthatnak ránk, rendszeresen ott vagyunk a telepen. Így kezdtünk el egy olyan folyamatot, amelynek célja, hogy lebontsuk a falakat a telepen élők és a többségi társadalom között” – mondja Both Emőke.

Az egyesület először kifejezetten a gyerekeknek indított programokat, azután a felnőtteknek is, akikkel a gyerekek révén kerültek kapcsolatba. a BAGázs a sokrétű segítő tevékenységét önkéntesek munkájára alapozza: évente száz aktivistát mozgat, akiknek életkora 14 és 70 év között van. a bagi gyerekeknek gimnazisták és egyetemisták tartanak hetente többször játékos fejlesztő foglalkozásokat, a felnőtteket idősebb önkéntesek segítik tanulásban, adósságkezelésben, jogi útvesztőkben vagy akár házfelújításban.

Elévülhetetlen érdemei voltak a BAGázs egyesületnek egy korábbi interjúalanyunk, Lakatos Heléna életének rendezésében: felhagyott a droggal, munkához, lakáshoz jutott, és végül visszakaphatta a gyermekvédelemtől három gyermekét is. Heléna a bagi cigánytelepről jött.

„SOK FIATAL SZERETNE HÍRES LENNI. Fontos kérdés, hogy az emberben van-e istenadta tehetség, de sajnos ez nem mindig elég, küzdeni is kell az álmokért. Lényeges viszont, hogy ne csak álmodni merjünk, tegyünk is a sikerért. Ez sokszor nagyon nehéz, mert erős akaratra van szükség – mondja Radics Gigi énekesnő, aki nyolcéves kora óta színpadon áll, és motivációs roadshow-kon is megosztja tapasztalatait roma és nem roma fiatalokkal egyaránt.

Hogyan jutottál el odáig, hogy A Dal 2017 döntője alkalmából Quincy Jones kiemelt téged a saját Facebook-oldalán?

Ez nekem is elképesztően sokat jelent, hogy egy ilyen kaliberű embert ismerhetek, aki olyan világsztárokkal dolgozott együtt, mint Michael Jackson, Ray Charles vagy Frank Sinatra. Havonta egyszer egymásra írunk, hogy ki hogy van, és így elmondtam neki, hogy lesz ez a verseny, készülök rá nagyon, és izgulok, mert a See it Through című saját dalommal indulok. Ő pedig észben tartotta, hogy mikor van a döntő, és előtte való éjjel kiposztolta, hogy nagyon sok sikert holnapra. Ez nekem szinte felfoghatatlan volt.

Végül nem te nyertél.

Pápai Joci megérdemelten nyert, ő egy nagyon jószívű ember, kitűnő zenész, nagyon örültem a sikerének. Vele együtt kerültem be az első négybe egy erős mezőnyben, ez így volt rendben.

Quincy Jonesszal hogyan ismertétek meg egymást?

Mint kiderült, valaki elküldte neki két megasztáros videómat. Aztán egyszer, amikor épp utaztunk egy fellépésre, jött egy e-mail, hogy Quincy Jones, a világ egyik legnagyobb zenei producere nem gondolta volna, hogy egy 15 éves lány még könnyeket tud csalni a szemébe. Azt hittem, hogy valaki szórakozik velünk. Pedig a hír igaz volt, annyira, hogy három hétre rá már a Montreux-i Jazz Fesztiválon énekeltem, ahová Quincy hívott meg személyesen. Los Angelesben is többször találkoztunk a házában, mert amikor kint voltunk a családommal, meghívott minket vendégségbe. Szóval abszurd az egész történet.

A Megasztár első díjazottjaként jutottál ki Amerikába. Hogyan érezted magad kint?

Nagy élmény volt, már csak amiatt is, mert Amerika az őshazája azoknak a zenei stílusoknak, amelyek nagyon közel állnak hozzám: az R&B, a soul, a gospel. Nagyon szerettem volna eljutni olyan helyekre, ahol ez a zene szól, kicsit próbálkozni, akár fellépni jammelős formációkban, ami az angol nyelvtanulás szempontjából is hasznos volt.

Az interjú írott formában a Hetek hetilap legújabb számában olvasható!

A rendszerváltás utáni évek egyik legkiválóbb történésze, a 2000-ben elhunyt Szabó Miklós lapunk számára 1999-ben írt cikke a szokásoktól eltérően nem 1848, hanem 1849. március 15-ére emlékezik, máig érvényes megállapításokkal. Egy évvel a forradalmi nap után az ország háborúban állt az uralkodóval, aki a forradalom kényszere alatt 1848 áprilisában szentesítette azokat a törvényeket, amelyek a márciusi pontokban összefoglalt követeléseket törvényerőre emelték.

HELÉNA ÉLETE JÓ PÉLDA ARRA, hogy van a nyomorúságnak egy olyan szintje, amiből nem lehet egyedül kitörni, a puszta akaraterő ehhez édeskevés. A 36 éves családanya korábban súlyos drogfüggő volt, emiatt az állam elvette tőle a gyermekeit. Ez olyan sokkot okozott neki, hogy elhatározta: kijön a bagi cigánytelepről, új életet kezd, és visszaszerzi őket. Bámulatos életútjában elévülhetetlen szerepe volt a civil segítőknek. Lakatos Helénával a munkahelyén, a Prezi kávézójában beszélgettünk.

„Nagyon féltem attól, hogy nem fogok megfelelni, hiszen itt vagyok a gyenge kis nyolc osztályommal, tiszta tudatlanul, ráadásul cigány vagyok — mit fogok én itt kezdeni ennyi okos ember között?”

A budapesti olimpia ellen kampányoló Momentum mozgalom nem csak egy ügy mellett elkötelezett. Még az idén párttá kívánnak szerveződni, és programjukban helyet kapna a melegházasság bevezetése és az AFA-csökkentés. “Jogegyenlőségre lenne érdemes törekedni, vagyis a meleg párok számára ugyanúgy biztosítani kell az olyan jogokat, mint az örökbefogadás.” - nyilatkozta lapunknak Hajnal Miklós, a mozgalom elnökségi tagja. Sebestyén István interjúja.

Nemcsak az agyi struktúrákat képes átalakítani, hanem a droghoz hasonló függőséget is kialakíthat bennünk az internethasználat – derül ki a Nemzeti Agykutatási Program keretében elvégzett vizsgálatokból. Janszky József neurológus professzor szerint az internet hasonló a táplálkozáshoz: élni nem lehet nélküle, viszont a „túlevés” súlyos problémákhoz vezet. Sebestyén István cikke

Honnan erednek az európai civilizáció gyökerei? Melyek az európai kultúra összetevői? Mikor született meg az Európa-gondolat? Grüll Tibor ókortörténész írása.

Az európai civilizáció két alappillérének hagyományosan a görög–római kultúrát és a zsidó–keresztény kinyilatkoztatást tekintjük. A lengyel Oskar Halecki számára Európa igazi öröksége "Athén és Róma", amelynek folyamatosságát "Péter utódai alkotják, akik megszakítás nélkül irányították Krisztus egyházát, és jelképezték Európa mint egész történelmi kontinuitását" (Európa millenniuma, Századvég Kiadó, Budapest, 1993). Hasonló véleményen van a francia Rémi Brague, aki szerint Európa szellemi arculatának két összetevője van: az ókori Római Birodalom hagyománya és az ezzel harmonizáló katolikus örökség (Európa: a római modell. Elsajátított önazonosság, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1994).

Ezek a szerzők azonban nemcsak a kereszténységet szakítják el valódi gyökereitől, a zsidóságtól, és ültetik be egy számára eredendően idegen közegbe, hanem arról is megfeledkeznek, hogy az Európa-mítosz – s egyúttal maga a "pogány" tradíció is – szorosan kötődik az ókori Közel-Kelet világához.

Mítosz és történelem

Mai szóhasználatunkban a mítosz "nem létező, kitalált dolgot", a történelem pedig "okadatolt tényekből levont, tudományosan bebizonyított állítások összességét” jelenti. Nem így az ókori ember számára. Az ókori görög felfogás szerint a “mitikus idő" éppoly valóságos, mint a kinyomozható (ez a "történelem"-nek fordított hisztorié szó eredeti jelentése!) közelmúlt, vagy a személyesen átélt jelenkor.

Ha egy "szakmabeli" görög történetíró azt írta: ez és ez a dolog a trójai háború idején történt, nem a népmesék világába vezette az olvasót, hanem a mai időszámításunk előtti XII. századra utalt. A dór törzs Balkán-félsziget déli részére történt bevándorlása ma is történelmi tényként kezelt esemény, ami semmit sem veszít tényszerűségéből, ha tudjuk, hogy ezt a migrációt a görögök a "Héraklidák visszatérése" néven emlegették. A görög mitikus őskor alaposabb megismerése – amit a XX. század második felében számos jelentős régészeti felfedezés tett lehetővé – csak még jobban megerősítette azt a feltételezést, hogy a görög őstörténeti mítoszok java része valóban megtörtént eseményeken alapul.

Köztudott, hogy Európa eredetét a görög mitológia egy romantikus kalandregénybe illő nőrabláshoz köti. Európé, a föníciai Türosz város királyának, Agénórnak lányaként született. A szépséges királykisasszony – szerencsétlenségére – annyira megtetszett a házastársi hűségéről nem éppen híres olümposzi főistennek, Zeusznak, hogy az rózsaillatot árasztó, szelíd bika képében elrabolta, majd a hátára véve a tengeren át Krétára vitte. Nászukból született meg Minósz, a krétai civilizáció ősatyja.

Európénak később nyoma veszett a szigeten, sohasem találták meg. A történet teljességéhez az is hozzátartozik, hogy az elrabolt hajadon bátyja, Kadmosz, szülőhazájából szintén Görögországba költözött. A hagyomány szerint számos mesterséget, köztük a betűvetést is ő tanította meg az akkor még barbár görögöknek.

Ezek az első pillantásra mesébe illőnek tűnő történetek bizonyos pontokon meglepően beleillenek a korunkban "valóságosnak" tartott görög történelem eseményláncolatába. Ma már történelmi tényként kezeljük, hogy a görög betűírás valóban Keletről (a sémi Kedemből származó Kadmosz név ugyanis ezt jelenti), valamelyik sémi nép közvetítésével jutott el Görögországba, s lett a mai napig is használt latin betűs írásunk alapja.

Az átadó nép kilétéről (föníciaiak, arámiak, esetleg zsidók?) és az átvétel időpontjáról ugyan még vitatkoznak a tudósok (az i. e. XII–VIII. század közé teszik), de az átadás-átvétel tényét senki sem vonja kétségbe.

Nézzük ezek után Európé történetét "történelmi kontextusban". A név ebben a formájában görögül "széles szeműt, széles arcút" jelent, amivel a történeti magyarázat nem sokat tud kezdeni. Ám annál érdekesebb, hogy

egy bizánci lexikonban az Európé szónak ezt az értelmezését olvashatjuk: "napnyugati föld, naplemente földje”.

A görög szó gyökere ugyanis – csakúgy mint a "testvérbáty", Kadmosz esetében – sémi eredetű: erev annyi mint "lenyugodni, sötétnek lenni". Európa tehát azt jelenti: "Naplemente földje", vagyis "Nyugat" – s minden bizonnyal ugyanúgy föníciai eredetű, mint annyi más földrajzi név a Földközi-tenger vidékén: pl. Afrika, Hispánia, Ibéria.

E névmagyarázathoz hozzátehetjük azt is, hogy a föníciaiból "nyugativá" lett titokzatos istennő, Erev/Európé, nem a föníciaiak képzeletében született. Ők csak közvetítői voltak annak a babilóni eredetű mítosznak, amelyben

a királylány az "éjszaka istennője", illetve az "elfátyolozott menyasszony" nevet viselte.

Európé kultusza pedig csak a görögöknél alakult ki. Ennek központja Kréta szigete volt, ahol főistenségként tisztelték mint Zeusz "elfátyolozott" jegyesét. Az alakja köré fonódó hagyomány később Görögország más vidékein is elterjedt; gyakorta mint föld alatti, a sötétség erőivel összefüggő istenséget láttak benne.

Föníciai "keresztapák"

Európa névadói tehát a föníciaiak voltak, akiket a görögök sem csupán afféle "keresztapaként" ismertek el, hanem kulturális örökségük egy jelentős részét is bevallottan tőlük származtatták. De kik is azok a föníciaiak? Kissé vulgárisan fogalmazva: egy vegyes etnikai összetételű kalmárnépség, akik az i. e. XII. század nagy népességvándorlásai nyomán a Földközi-tenger medencéjében létrejött hatalmi vákuumot ügyesen kihasználva "megcsinálták a szerencséjüket".

Föníciai kereskedelmi útvonalak a Földközi-tengeren

Kitűnő hajóikkal szinte az egész mediterrán vidéket bejárták, s felfedező utaikon olyan távoli helyekre is eljutottak, mint a Guineai-öböl (Nyugat-Afrika) vagy a cornwalli ónbányák (Dél-Anglia). (Annak a múlt században felröppent hírnek, miszerint Brazíliába is átkeltek volna, egyelőre nincs tudományos bizonyítéka.) Útjukat mindenütt kereskedőtelepek és gyarmatvárosok jelezték, melyek közül legnagyobb hírnévre a türoszi alapítású Karthágó tett szert.

A föníciaiak mesterien értettek a különféle kézművesipari termékek előállításához is, ami a Libanon-hegységben termő cédrus mellett legfontosabb kiviteli cikküknek számított. A föníciai luxusáru (dísztárgyak, kozmetikai cikkek, használati eszközök) fél évezreden át valósággal beterítette a mediterrán térséget, egészen addig, amíg a görögök ki nem szorították őket a piacról. Fönícia azonban nem csak iparcikkeket exportált. Mindenüvé magával vitte sajátos – babilóni és kanaáni mítoszokból szőtt – vallását, amelynek középpontjában Baál isten tisztelete állt.

A vallási ideológia "exportjáról" a föníciai történelem egyik legfontosabb forrásában, a Bibliában is olvashatunk. Ethbaál türoszi (más források szerint szidóni) király leánya, Jézebel, Akháb izraeli királyhoz ment feleségül, magával víve Baál és Asera több száz papját és prófétáját, akiket a zsidó állam pénzéből tartottak el. A hatalomvágyó királynénak azonban még ez sem volt elég: Jahve csaknem valamennyi prófétáját megölette, mígnem Illés próféta gátat szabott áldatlan tevékenységének.

Az első világháború idején 1917-ben Irakba bevonuló csapatok vették fel az ősi Babilon városáról készült első mozgóképet.

Nincs okunk kétségbe vonni, hogy hasonló események másutt is történtek a Földközi-tenger mentén, ahol a föníciaiak megvetették lábukat. Ebből a szempontból különösen figyelemre méltó az Európa-legenda azon mozzanata, hogy Zeusz bikává változva rabolja el a türoszi királylányt. A föníciai–kanaáni főistent, Baált ugyanis bika képében ábrázolták, ahogy a késő bronzkori Krétán is a bikaisten kultusza állt a középpontban. Számos régészeti adat bizonyítja ezt: a bikaszarv-oltárok és a híres – freskókon is gyakran ábrázolt – kultikus bikaugrás-jelenetek. Ezek után az sem meglepő, hogy a "bika" jelentésű görög (és latin) taurosz szó is a sémi shór/tór
átvételének bizonyult.

Kréta: "az olvasztótégely"

Elképzelhető tehát, hogy Európé elrablásának mítosza mögött ugyanúgy valós történelmi események rejlenek, amint az Kadmosz, az írás "feltalálója" esetében is bebizonyosodott. Érdemes hát tovább tanulmányoznunk a történetet, a kiindulóponttól (a föníciaiaktól) most már áttérve a "befogadó állomásra", Krétára. A bronzkori Mediterráneum kelet–nyugati és észak–déli hajózási útvonalainak metszéspontjában fekvő sziget különféle népek és kultúrák valóságos olvasztótégelye volt.

Európé fia, Minósz király – a görög hagyomány szerint – legendás gazdagsággal, tudással és hatalommal rendelkezett. A krétai thalasszokrácia, vagyis tengeri uralom az egész Égei-tengerre kiterjedt – ez az állítás ma már régészetileg bizonyított tény. A kiemelkedően magas civilizációs szintet elérő "minószi" kultúra, melynek palotáiban vízöblítéses toaletteket, kőből készült fürdőkádakat, üvegablakokat használtak, i. e. 1500 körül egy természeti katasztrófa következtében kapott halálos döfést.

A knosszoszi palota maradványa

A Krétától északra fekvő Théra (Szantorini) vulkán robbanása hatalmas pusztítást végzett a szigeten, s a krétai uralkodók hatalmát végzetesen meggyengítette. Egyes feltételezések szerint Platón híres Atlantisz-mítoszának hátterében is ez a természeti katasztrófa áll. A későbbi görög Minósz-hagyomány egyes elemei (a király isteni származása, időnként szabályosan ismétlődő kapcsolata Zeusszal, bíráskodása a túlvilágon) a krétai királyság erősen szakrális jellegére utalnak. Maga a Minósz azonban minden bizonnyal nem személy-, hanem méltóságnév, uralkodói cím lehetett, mint az egyiptomi "fáraó" vagy a perui "inka". Az sem érdektelen, hogy az egyiptomi első dinasztia alapító fáraóját Menésznek hívták, amely a Minósz név pontos megfelelője. Kréta és Egyiptom között a legkorábbi időktől fogva valóban igen szoros gazdasági és kulturális kapcsolatokat fedezhetünk fel.

Ilyen lehetett a knosszoszi palota 

A görög vallás gyökereit is Krétán kell keresnünk. Az 1952-ben megfejtett sajátos krétai szótagírással írt agyagtáblákon – amelyek zöme a XIV–XIII. század között görög nyelven (!) íródott –, már csaknem valamennyi görög istenség neve megtalálható, így többek között Zeuszé, Artemiszé, Apollóné, Démétéré is. Nem véletlen, hogy a görög mitológia szerint Zeusz Kréta szigetén, az Ida-hegység egyik barlangjában született és rejtőzködött egy darabig apja, Kronosz féltékeny haragja elől. De a krétaiak azt is tudni vélték, hogy Zeusz sírhelye is szigetükön van, ami a későbbi görögök számára persze elképzelhetetlen volt – hogy is lehetne sírja egy halhatatlan istennek? Valószínűleg ezért (is) nevezte eredetileg “hazudósoknak" honfitársait Epimenidész krétai költő, akinek elveszett művéből mindössze egyetlen verssor maradt fenn, Pál apostol Titushoz írt levelében: "Mind hazudós, haspók, rút henye állat a krétai ember!"

A türoszi királylány, Európé Krétára érkezése egyedül mai történeti gondolkodásunk időrendjébe nem illeszkedik bele. Ez azonban érthető, hiszen a kései görögségnek már nem voltak pontos fogalmai a bronzkori Kréta eseménytörténetéről. A “föníciai kapcsolat" mai ismereteink szerint jó fél évezreddel a minószi kultúra virágzása utánra tehető: nyomai főleg Kréta déli partvidékének városaiból kerültek elő az i. e. XII. századtól. A bronzkorban Kréta főleg Egyiptommal és Mezopotámiával állt szoros kereskedelmi kapcsolatban, a keftiu (krétai) kereskedőket gyakran látjuk egyiptomi sírábrázolásokon, s kézműipari termékeik az Eufrátesz-menti városokig is eljutottak.

Ebben az időben – úgy tűnik – még Kréta játszotta Kelet felé a kulturális közvetítő szerepét. Néhány éve az izraeli Tel Kabiriban és a Nílus-deltában is felfedeztek egy-egy komplett minószi szentélyt, amely az ókori Kelethez és Egyiptomhoz kötődő szoros (talán dinasztikus) kapcsolatokra enged következtetni. Mindenesetre figyelemreméltó, hogy a Biblia az ún. “Népek táblázatában" (1Móz 10) Kaftorimot, vagyis Krétát Micrajim, azaz Egyiptom leszármazottjaként említi.

"Európé hozománya"

Mindebből túlzás nélkül eljuthatunk arra a következtetésre, hogy az egyiptomi, mezopotámiai, föníciai, kanaáni és görög kulturális elemekkel átszőtt, “multikulturális" Krétához nem véletlenül kötődik az Európa-mítosz eredete! A türoszi királylány elrablásának története ugyan valószínűleg jóval a minószi Kréta csillagának leáldozása után keletkezett, mégis hűen tükrözi a görögség azon meggyőződését, hogy kultúrájuk eredete valahol keleten gyökerezik.

Ezt a meggyőződést számos eddig is közismert vagy újabban előkerült tény támasztja alá. A babilóni matematika és csillagászat görög matematikára gyakorolt megtermékenyítő hatása mindig is köztudott volt. (A görögök csak a geometria tudományát eredeztették Egyiptomból.) A korai görög irodalom keleti kapcsolataira ugyancsak fény derült. A sumer eredetű, de a hettitáknál, sőt a kanaáni népeknél is közismert Gilgames-eposz kimutatható hatást gyakorolt a görögök egyik legismertebb eposzára, az Odüsszeiára.

A legnagyobb görög filozófusok (Thalész, Püthagorasz, Szolón, Platón, Zénón stb.) mind tanulmányozták a keleti vagy egyiptomi tudományokat, és ott szerzett tapasztalataikat beépítették tudományos rendszerükbe. A görög kereskedők a VIII. századtól kezdve szinte mindenütt jelen voltak a Közel-Keleten, majd egyre több görög zsoldos is megjelent a keleti uralkodók hadseregeiben.

A VI. századi leszboszi költő, Alkaiosz testvére például 605-ben Nabukodonozor seregében ostromolta Askalón falait;

a kittim (görögök) jelenléte az i. e. VII. századtól kezdve már Izrael földjén is mindennapossá vált.

Hosszan sorolhatnánk még a görög és keleti (sémita) érintkezések nyomait a történelemben. Úgy vélem azonban, hogy az eddigi adatok is eléggé meggyőzően bizonyították: Európa eredetét nem "Athénban" (a klasszikus görög kultúrában) vagy "Rómában" (a Római Birodalom örökségében), hanem sokkal régebbi időkben kereshetjük, ahogy ezt maguk a görögök is tették. A mai Európa ugyanúgy nem tagadhatja meg babilóni, föníciai, egyiptomi "hozományát", mint – az előbbiekkel egyébként ellentétes előjelű szellemi gyökerekből sarjadó – zsidó örökséget, amelybe a Bibliát, a diaszpóra több évszázados folyamatos jelenlétét, sőt magát a kereszténységet is beleérthetjük.

(cikk eredetileg 1999. március 27-én jelent meg lapunkban)