„Fajnemesítés” és tömeggyilkosság

A Különleges Ellátásban Részesülők Támogatásáért Alapítvány és az Élet Menete Alapítvány a múlt héten rendezte meg a Bálint Házban a Különleges Emberek Napját. A rendezvényen Pécsi Tibor történész a fogyatékos embereken a náci Németországban elkövetett tömeggyilkosságról beszélt, amely bizonyos szempontból a holokauszt „fõpróbájának” bizonyult a hitleri rezsim számára. Pécsi Tibor írása

Az emberi társadalmakat ősidők óta foglalkoztatja, hogy hogyan viszonyuljanak sérült embertársainkhoz. Ez már az ókori görög kultúrában is így volt. Az azóta eltelt évezredek során ez a kérdés egy sor másikkal bővült. Mi legyen azokkal, akik valamilyen okból kilógnak a sorból? Lehet-e állami eszközökkel jobbá, erősebbé, egészségesebbé tenni az embereket? Kell-e az adófizetők pénzéből áldozni azokra, akik „mások”? Felelős-e az egyén az örökletes betegségekért? Hibás-e valaki azért, hogy a gyermeke sérülten születik, és így nő fel?
A fenti kérdésekre a nyugati társadalmak a 19. századtól kezdve egyre riasztóbb válaszokat adtak. Ennek a folyamatnak csak a végállomása volt a náci eugenika, azaz a „fajnemesítés” politikája, ami együtt járt a fogyatékos német emberek tömeges legyilkolásával – ők voltak az első embercsoport, akikkel a nácik tömegesen végeztek; a folyamat egyenesen vezetett az európai zsidóság kiirtásának előszobájába.

A nácik „fajnemesítési” programja nem volt előzmények nélküli – az eugenika története Hitler hatalomra kerülésekor már több évtizedre nyúlt vissza. Bár a 18. században az Egyesült Államok alapító atyáinak köszönhetően teret nyert az a gondolat, hogy minden ember egyenlőnek született, minden ember egyenlően értékes, jó száz évvel később döntő fordulatot hozott a sérült és fogyatékkal élő embertársainkról (valamint a rasszokról) szóló gondolkodásba, hogy Charles Darwin fajokról szóló elméletét egyes követői elkezdték nem csupán az állatvilágra, de az emberi társadalmakra is alkalmazni. A 20. század elejére polgárjogot nyert szociáldarwinista elmélet szerint egy-egy emberi csoport (nemzet, rassz) ugyanúgy fejlődhet és erősödhet, ha megszabadul gyenge és sérült egyedeitől, ahogy a darwinista elmélet szerint az állatvilág életét is a fajok szakadatlan küzdelme és evolúciója határozza meg.

Darwin és Galton

Az eugenika gyökerei az ókorból erednek: a spártaiak kitették a Taigetosz szikla ormára a láthatóan sérült gyermekeket; ez általában polgárjoguk elvesztését jelentette, mert azután a szülők vagy gyermektelen családok hazavitték és felnevelték a kitett gyerekeket, ritka volt az, ami a legtöbb ember fejében él, hogy ledobták onnan a csecsemőket.

Sir Francis Galton, a "fajnemesítés" úttörője, Darwin unokatestvére

A modern „fajnemesítés” úttörőjének Charles Darwin unokatestvérét, a statisztikusként, antropológusként, földrajztudósként, meteorológusként, szociológusként és filozófusként is ismert Sir Francis Galtont tekinthetjük, akit Darwin A fajok eredete című, 1859-es műve fordított a természettől a társadalom tanulmányozása felé. Galton, aki először végzett ikervizsgálatokat, és először tett kísérletet az emberi intelligencia mérésére, Darwin elméletét továbbgondolva arra a következtetésre jutott, hogy eugenikai eszközökkel növelni lehetne az emberi faj értelmi képességeit. Ehhez elmélete szerint az embereket is úgy kellene „tenyészteni”, mint az állatokat, vagyis el kellene érni az emberek „szelektív szaporodását” – tehát azt, hogy az egészséges emberek szaporodjanak, a sérültek, fogyatékkal élők és gyengék pedig ne. Galton arra hívta fel kortársai figyelmét, hogy egy-egy nemzet akkor lesz erős, ha egyedei is kiválóak. „Tettekre születtünk, és nem a sült galamb várására, mint az alamizsnáért könyörgő életerős mihasznák” – ez a tőle származó idézet már érzékelteti Galton megvetését azok iránt, akik az ő értékítélete szerint nem hasznos tagjai a társadalomnak.

Galton nyomán eugenikai társaságok alakultak világszerte, tudományos viták kezdődtek, melyek nyomán több országban arra kötelezték a mentálisan sérült személyeket, hogy sterilizáltassák magukat. „Önkéntes” sterilizálási programok indultak több skandináv országban, sterilizációs törvények születtek az Egyesült Államok több tucatnyi államában; a húszas évekre a Szovjetunióban is létrejött az eugenikai társaság.

G.K. Chesterton, aki elutasította az eugenetikát

Összességében az eugenika a 20. század első évtizedeiben világszerte népszerű és elfogadott tudományágnak számított. Ebben a légkörben is akadtak azonban bátor emberek, akik szembeszálltak a „fajnemesítés” korszellemével. Közéjük tartozott G. K. Chesterton brit drámaíró-filozófus-teológus, aki 1922-ben éles támadást intézett a „fajnemesítési” törekvések ellen, gonosz dolognak titulálva az eugenikát: „Ha Isten ments úgy adódna, hogy eugenikusnak kellene lennem, akkor semmi esetre sem pocsékolnám az időmet a gyengeelméjűek elkülönítésére. Akiket zár alá helyeznék, azok éppen a mások sorsába erőszakosan beavatkozó eugenikusok lennének” – mondta.

A modern fajelmélet születése

Az emberi fajon belüli „fajták”, „variánsok”, rasszok elkülönítése már a 18. században, néhány évvel a „faj” fogalmának Carl von Linné általi megalkotása után megkezdődött. Blumenbach 1775-ben kezdte el megkülönböztetni az emberi faj variánsait, a rasszok közötti különbségeket földrajzi okokkal magyarázva. Christoph Meiners már vélt intelligenciájuk szerint rangsorolta a különböző rasszokat. Ő volt az első, aki „tudományos” érvekkel próbálta alátámasztani, hogy a sötétebb bőrszínű emberek kevésbé intelligensek, mint az európaiak. Meiners alkotta meg a bőrszín szerinti „humanitás-skálát”, ilyen értelemben a 18–19. század fordulóján élt német történész-filozófus bátran tekinthető a náci fajelmélet előfutárának.

A modern fajelmélet atyja azonban egy francia diplomata, Joseph Arthur de Gobineau lett, aki négykötetes művet írt Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségéről címmel, amelyben a fekete bőrszínű embereket gyakorlatilag az állatvilágból alig kiemelkedett lényekként ábrázolta. Gobineau művét a zeneszerző Richard Wagner fordította német nyelvre. Ezt a fordítást olvasta több évtizeddel később Adolf Hitler, akinek gondolkodására nagy hatással volt Gobineau műve. Innen eredt például az az elképzelése, amely szerint a nemzet erősítése érdekében szabályozni kell, ki szülhet gyereket – nem nehéz felfedezni a közvetlen összefüggést e között és a nürnbergi faji törvények, illetve a fogyatékosokat a náci Németországban kényszersterilizációra kötelező program között.

A náci Németország propagandája nemcsak a felnőttekbe, de a gyerekekbe is igyekezett beleverni a más fajhoz vagy valláshoz tartozó, vagy éppen fogyatékossága, sérülése miatt a többségtől különböző emberekkel szembeni gyűlöletet. A felnőtteknek szóló filmhíradók és plakátok mellett a mesekönyvek, de még a matematikai feladatgyűjtemények is azt sugallták, hogy a fogyatékossággal élő személy csak teher, aki sokba kerül az államnak, és ezt a sok pénzt másra is lehetne költeni – például családok megélhetésének támogatására. Hosszú, évekig tartó propagandahadjárat előzte meg az úgynevezett eutanáziaprogramot, vagyis az első, nácik által végrehajtott tömeggyilkosságot, amelynek 1939 és 1941 között több tízezer beteg és fogyatékos ember esett áldozatul. A kampány során olyan fotókkal árasztották el Németországot, amelyeken sérült, beteg, idős, magatehetetlen emberek fekszenek kórházakban, olyan feliratokkal, mint „az élet csak teher”.

A kényszersterilizációtól az eutanázia-programig

Első gyakorlati lépésként már 1934-ben bevezették a kényszersterilizációt a fogyatékossággal élők, az elmebetegek és a visszaeső bűnözők számára, amit később kiterjesztettek a krónikus betegekre, majd a félvér fiatalokra is – a háború végéig 400 ezer személyt sterilizáltak így.

A goebbelsi propaganda 1937-38-ban lépett szintet, amikor „társadalmi követelésként” fogalmazódott meg az eutanázia Németországban. Német családok újságoknak írt nyílt levelekben „kérték”, hogy beteg vagy fogyatékos családtagjaikat „engedjék meghalni”, részesítsék „kegyes halálban”. Azaz a náci Németország polgárai között akadtak, akik saját rokonaik meggyilkolását kérték a rezsimtől.

Az „értéktelennek” nevezett életek elvételének gondolata sajnos nem volt új Németországban. Ennek előzménye Karl Binding jogász és Alfred Hoche orvos Engedély az értéktelen élet elpusztítására című műve, amely 1920-ban jelent meg. A szerzők szerint az emberi élet önmagában nem érték, értékét kizárólag társadalmi hasznossága adja. Egy olyan közegben, amikor a jogász- és az orvosszakma krémje ilyen eszmék befolyása alá került, Hitlernek és követőinek nem volt nehéz dolguk, hogy a gyakorlatba ültessék a náci mozgalom megalapítása előtt már megfogalmazódott gondolatokat.

A kényszersterilizáció mellett támadás indult a már megszületett, fogyatékkal élő emberek méltósága ellen is. Első lépésként megtiltották, hogy a kórházban fekvő, fogyatékossággal élő gyermekeket a szülők hazavigyék, és otthon lássák el. A kényszerrel kórházban tartott fogyatékosok lettek később az „eutanáziaprogram” első áldozatai.
A felnőtt betegekre és fogyatékosokra vonatkozó Aktion T4 nevű program, amelynek az elindítását engedélyező parancsát maga Hitler is aláírta, ezzel feljogosította az orvosokat, hogy végezzék el a szelektálást. Eutanáziaközpontok nyíltak Birodalomszerte, ahol átlagosan 9-15 ezer embert öltek meg mintegy másfél év alatt. Ilyen volt többek között Hadamar, Grafeneck vagy a Linz közelében lévő Hartheim. Emellett több kórházban helyben gyilkolták le a betegeket méreginjekciókkal. Az orvosok, akik ebben részt vettek, kizárólag a papírok alapján döntöttek élet és halál között, emberek sorsáról.

A holokauszt előszobája

A betegek és fogyatékosok ipari módszerekkel történt meggyilkolása már a holokauszt előszobája volt – a halálra kijelöltek mindössze 1 százaléka menekült meg; ők azok az első világháborús veteránok voltak, akik a harctéren szenvedtek maradandó sérülést. u

Maga a tömeggyilkosság úgy zajlott, hogy elfüggönyözött buszokkal vitték el az intézetekből, kórházakból az embereket, majd az eutanáziaközpont­tá alakított épületekben levetkőztettek minden­kit. Itt elvileg meg is vizsgálták a meggyilkolásra ítélteket, de gyakorlatilag csak azt nézték, van-e valakinek aranyfoga; őket megjelölték, majd elküldték „zuhanyozni”, mielőtt elfoglalhatják a szobájukat – és megölték őket kipufogógázzal. Nagyjából 80 ezer embert gyilkoltak meg másfél év alatt – mindenki kapott (hamis, a halál okát betegségben megjelölő) halotti bizonyítványt, a holttesteket pedig elégették (járványveszélyre hivatkozva). Mondanunk sem kell, hogy a tömeggyilkosságban részt vevő orvosok teljes egészében megszegték hippokratészi esküjüket, s a tízezredik gyilkosságot mindegyik központban meg is ünnepelték.

Viszont 1941-ben elkezdtek kiszivárogni az eutanáziaprogrammal kapcsolatos információk, illetve a téves halotti bizonyítványok is gyanút keltettek a meggyilkoltak hozzátartozóiban, emellett a környékbeliek is tapasztaltak gyanús dolgokat (nagy füst, furcsa szag). A náci rendszerben sem addig, sem azt követően nem tapasztalt tiltakozás indult meg a tömeges és rejtélyes halálesetek, valamint a hatóságok időnként egészen átlátszó hazudozása miatt. Ennek során mondta el híres prédikációját August von Galen püspök, akinek emlékezetes szavait hamarosan tragikus módon igazolta Németország és Európa története: „Ha elfogadjátok és alkalmazzátok azt a tételt, hogy a hasznavehetetlen embereket meg lehet ölni, akkor mindannyiunkra rémes sors vár, amikor betegek és öregek leszünk.”

Következmények nélkül

A tiltakozás, valamint a Szovjetunió megtámadásával új szakaszba lépett háború, illetve az európai zsidóságnak a keleti front mögötti területeken voltaképpen már el is kezdődött tömeges lemészárlása nyomán Hitler úgy döntött, leállítja a fogyatékosok legyilkolását. Ám ekkorra, 1941 augusztusára már „túlteljesítették” az eutanázia-programra vonatkozó eredeti tervet. Viszont a náci „fajnemesítési” program tovább folytatódott, a koncentrációs táborokból továbbra is szállítottak beteg vagy fogyatékos foglyokat az eutanáziaközpontokba, ahol megölték őket.
Az eutanáziaprogramban „kipróbált” orvosok és logisztikai „szakemberek” 1941 után a haláltáborokban folytatták pályafutásukat, ahol immár a teljes európai zsidóság kiirtása volt a cél.

Noha az eutanáziaprogram tömeggyilkosságait lehetetlen lett volna végrehajtani több ezer aktív közreműködő nélkül, a háború után csak néhány tucat embert ítéltek el a beteg és fogyatékos német emberek lemészárlása miatt, és 1949 után nem mondtak ki halálos ítéletet azokra, akik ebben részt vettek. A 2000-es évek elejéig az eutanáziaprogram tabutéma volt a német orvostársadalomban, és kárpótlásról sem esett szó addig. Ezen változtatott az ENSZ egyezményének megjelenése a fogyatékossággal élő személyek jogairól, aminek komoly szemléletváltás lett az eredménye világszerte: ma a fogyatékossággal élő személyek nem jótékonykodás alanyai, hanem jogok birtokosai.

(A szerző történész, teológus, tanár, Az Élet Menete Alapítvány önkéntese)