Udo Ulfkotte 17 éven át volt a legrangosabb német napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung haditudósítója a Közel-Keleten, nagyrészt az újság politikai szerkesztőjeként dolgozott. Az olvasók nem, főnökei azonban tudták, hogy kezdettől fogva kapcsolatot tartott a német hírszerzéssel is. Most a nyilvánosság előtt leplezte le önmagát és számos vezető kollegáját. Most a nyilvánosság előtt leplezte le önmagát és számos vezető kollegáját. Könyvében részletesen dokumentálta azt, miként korrumpálják a titkosszolgálatok, a lobbiszervezetek és a nagyvállalatok a tömegmédiát.
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége lesz Udo Ulfkotte német szerző, aki a Megvásárolt újságírók című sikerkönyvének magyarországi bemutatójára érkezik. Bár voltak, akik borítékolták, hogy a könyv sohasem fog megjelenni magyarul, a hazai kiadás még az angol, francia és orosz változatnál is gyorsabban a boltokba került. Kedvcsinálóként itt egy részlet a könyvből.
Kik és miért vásárolnak újságírókat?
Amikor Ománból meghívást küldtek, a vendéget mint a Frankfurter Allgemeine Zeitungtól (FAZ) érkezett VIP-személyt, az államfő költségén business vagy első osztályú repülőjeggyel utaztatták. A reptéren a szultán személyzete várta a vendéget, akit – egy egyszerű újságírót – villámgyorsan és feltűnés nélkül átvittek a reptéri vizsgálaton, jóval megelőzve a többi átlagos földi halandót. Az illető – ha eddig nem is –, ezt követően többé nem egyszerű újságírónak érezte magát, hanem a kiváltságosokhoz tartozó, rendkívül fontos VIP-személynek. Itt jegyezzük meg, hogy ez a különleges bánásmód nem csak Omán egzotikus szultánságára volt igaz: az újságírók máshol is rendszeresen találkozhattak ezzel. Mindenekelőtt a „vezető médiumok” újságírói.
De térjünk vissza Ománhoz. A reptér épülete előtt várakozott a luxusutazás végéig rendelkezésre álló légkondicionált limuzinsofőrrel és tolmáccsal. Ez utóbbi személy egyfajta élő pénztárcaként is működött: utazásaim során legalábbis egyszer sem engedte, hogy bármiért is saját magam fizessek. A vendégek kívánságait már a szemükből kiolvasták, és mindezért Kábúsz szultán fizetett, aki kéziratom leadásának idején éppen Németországban tartózkodott, ahol rákbetegségét kezelték.
Az Al Bustan Palace nevű ománi ötcsillagos hotel bárjában, ahol Omán költségére egy tengerre néző lakosztály vendégszeretetét élveztem, az uralkodó egyszerűen mindent kifizetett, mint a mesében, bármit is írtak fel a szobaszámlára. A mosodai számlát, amikor az elutazás előtt mindent kitisztíttattam, a szuvenírboltból küldött képeslapokat, a drága telefonhívásokat a hotelből a szerkesztőségbe, és az első osztályú éttermekbe tett kiruccanásokat. Az állami kísérők szerint az országban ez volt a szokás a szultán vendégei számára. Naiv voltam és buta, hogy mindezt elfogadtam. Természetesen mindez engem is korrumpált. Így csalták tőrbe a vendégeket, akik csapdába is estek. Mindezt az sem teszi jóvá, ha utólag ma már beismerem. Mások számára azonban figyelmeztetésül szolgálhat.
Az egésznek ugyanis mindössze egyetlen célja volt: aki elfogadta a légkondicionált limuzint, a sofőrt és a tolmácsot, aki utánozta a szupergazdagokat, hagyta magát kocsikáztatni és meghívatni, az persze állandó felügyelet alatt állt. Az ország biztonsági szolgálata (hiszen az ománi diktatúrának jól kiépített biztonsági hálózata volt), az információs miniszter, aki egyben a titkosszolgálatot is vezette, jelentést kapott az újságíró minden lépéséről. Irányították a beszélgetőpartnereket és azokat a benyomásokat, amelyeket a vendég az országról szerzett. Tudták, kivel beszélt telefonon, és persze az ilyen utazásokon sosem találkoztunk „ellenzékiekkel”, vagy elégedetlen emberekkel. Még szép.
Folyton a titkosszolgálathoz tartozó „idegenvezetők” vettek körül, akiket az ország átlagpolgárai azonnal felismertek volna. Ha belelapoztunk egy helyi újságba, abban csakis dicshimnuszokat olvashattunk a szultánról, miután a legtöbb lap a szultán tulajdonában v
an és udvari tudósítók írják a cikkeket. Nem volt ez másképp a német követségen sem. A diplomaták nem vállalhatták annak kockázatát, hogy a FAZ-ban akárcsak egy rossz mondatot is idézzenek tőlük az országról, mert akkor repülnének a posztjukról, ahol pedig úgy élhetnek, mintha a paradicsomban lennének –, feltéve, ha szemet hunynak a dolgok fölött. Persze, mi is észrevettük, hogy az üzletekben először az omániakat szolgálták ki. A külföldiek, és nem csak az indiai vendégmunkások, az omániak szemében nyíltan másodosztályúnak, alacsonyabb rendűnek számítottak. Számos emberi jogi sérelem történik ebben a diktatórikus országban, amelyről azonban én, és a hozzám hasonló újságírók mindig csak jókat írtak.
A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.
