Miben vagy jó? Mit szeretsz? Mi tesz boldoggá? Hogyan élhetsz tartalmas, teljes és kreatív életet azáltal, hogy másoknak is segítesz elérni ezt a célt? Mindezekre válaszol  Sir Ken Robinson, a kreativitás, az innováció és a humán erőforrások szakértője, aki új könyvében konkrét példákat, szellemes és inspiráló történeteket mesél olyan emberekről, akiknek sikert és hírnevet hozott saját alkotó elemük megtalálása.

Sir Ken Robinson elismert brit szerző, előadó és nemzetközi tanácsadó. A 2013-ban megjelent Elemedben vagy? című könyve (2014-től magyarul is olvasható a HVG gondozásában) a nagy sikerű, 23 nyelvre lefordított Az alkotó elem – Fedezd fel, mire születtél, és minden megváltozik című munkájának kiegészítése és folytatása. Már a bevezetőben megtudjuk, hogy akkor vagyunk igazán alkotóelemünkben, amikor a velünk született adottságunk lelkesedéssel párosul. Ha ez létrejön, akkor érezzük leginkább kiteljesedettnek, inspiráltnak és alkotásra képesnek magunkat. Sok ember éli az életét abban a tudatban, hogy azt csinálja, amire született. A legtöbb ember azonban nem ilyen szerencsés: nem igazán élvezik az életet, csupán elviselik valahogy a hétköznapokat, és alig várják a hétvégéket. 

„Ha már a munkáséveink felénél járunk, elképzelhető, hogy készen állunk a gyökeres változásra, és csak a megfelelő alkalomra várunk, hogy olyan életet élhessünk, amely tökéletes összhangban áll a valódi énünkkel… A gazdasági válság idején ez még fontosabb, mint valaha. Ha rátalálunk az alkotó elemünkre, valószínűbb, hogy annak is megleljük a módját, miként élhetnénk meg belőle. A munkaadók számára is fontos, hogy elhivatott emberek dolgozzanak nekik. A vállalat így nagyobb valószínűséggel lesz sikeres, mint ha az alkalmazottak közönyösek, kiábrándultak és ötlettelenek lennének” – írja.

Az alkotó elem

Felvázolja az alkotó elemünkkel kapcsolatos alapelveket, és azt, hogy miért is fontos, hogy rátaláljunk. Az alkotó elemünk felfedezésének három alappillére: a zaj kizárása, a nézőpontváltás, és azáltal, hogy kilépünk a komfortzónánkból, új dolgok kipróbálása. A szerző saját történetén keresztül humorral fűszerezve mutatja be az alapelveket: életünk egyedi – tanulhatunk ugyan mások példájából, de nem másolhatjuk őket; ki-ki a saját sorsának kovácsa, és az élet állandóan változik.

Fedezzük fel adottságainkat!

Az adottságaink felfedezéséhez kínál eszközöket, technikákat a második rész. Az adottság, a velünk született természetes képesség ugyanis egy nyers potenciál, alkalmaznunk és finomítanunk kell ahhoz, hogy kibontakoztassuk. Lehet, hogy olyan adottságokkal is rendelkezünk, amelyekről fogalmunk sincs, mert nem volt még alkalom arra, hogy kiderüljön. Sőt, sokféle adottságunk is lehet, és ahogy idővel érnek a képességeink és módosul az érdeklődési körünk, az alkotó elemünk is változhat.

Velünk született képességek

A harmadik fejezet azt vizsgálja: miért nem vagyunk tudatában velünk született képességeinknek, és mit tehetünk a megismerésük érdekében. Felhívja a figyelmet a kultúránk és az oktatás veszélyeire, ezután részletezi, hogyan tudunk hatékonyan tanulni, figyelni, hogyan legyünk önmagunk, miként készüljünk fel a váratlanra. A következő fejezet pedig azt taglalja, hogyan fedezhetjük fel magunkban azt, ami lelkesít, ami örömet okoz. Kiderül: mi a szenvedély, mi az energia két fajtája, vagy hogy mik is a pozitív érzelmek. Mi tesz boldoggá? Mennyire vagyunk boldogok? Rossz helyen keresgéljük? – járja körül az ötödik rész a boldogság és a jóllét témakörét, melyeknél a két legfontosabb tényező a lelkialkatunk és a mindennapi viselkedésünk.

Fotó: Wikipedia.org

David Ogilvy, vagy Jamie Oliver jó példa

A kötetben leírt történetek is meggyőzőek: például David Ogilvy, aki egyszerű skóciai tűzhelyárusból lett a reklámszakma atyja. Vagy Jamie Oliver, a díjnyertes angol világhírű séf, aki utált iskolába járni, és elmondása szerint kész csődtömeg volt, mára viszont népszerű tévésorozatot vezet, melyet negyven országban közvetítenek. Ellen Mac­­Ar-thur története sem mindennapi: huszonkét éves kora ellenére megdöntötte az egyszemélyes Föld körüli vitorlázás világcsúcsát. De rengeteg tanulsággal szolgálhat a hétköznapi emberek élete is, például azé a fejletlen karokkal született asszonyé, aki sportmasszázs-terapeutaként dolgozik, a lábával gyúrva pácienseit. A szereplők természet adta tehetsége és kreativitása összhangban áll azzal, amiért lelkesedni tudnak, és mindezeket személyes céljaik szolgálatába állították. Robinson hitelesen érvel amellett, hogy példájukat mi is követhetjük: mindegy, hány évesek vagyunk, mivel foglalkozunk, és milyen helyzetben vagyunk éppen.

Sir Ken Robinson sokak számára emlékezetes előadása, mely máig a TED egyik legnézettebb videója

A hatodik pont az attitűdjeinkkel foglalkozik: segít kideríteni, hogy a dolgokhoz való viszonyulásunk előrevisz-e, vagy hátráltat bennünket. Hogy milyen a temperamentumunk, melyet a jellegzetes viselkedésmintáinkkal, az érzéseinkkel és a reakcióink összességével határoz meg. Segít túllátni az akadályokon, rámutat az alkati különbségekre és arra: hogyan alkalmazkodjunk mások attitűdjéhez. Természetesen a fejezetek végén lévő kérdésekből és feladatokból nem fog minden kiderülni, amit érdemes tudnunk, sőt valószínűleg nem is találja majd mindenki egyformán hasznosnak őket. „Nem létezik olyan általános teszt, amely képes lenne összefoglalni egyéni képességeinket és teljes személyiségünket”– vallja a szerző, aki a különféle magazinokban és az interneten keringő gyorstesztektől egyenesen óva int, csakúgy, mint az általános horoszkópoktól, melyek meg akarják mondani: milyenek vagyunk, mihez van tehetségünk, vagy épp hogyan és hol kellene élnünk.

A hetedik szakasz segítségével átgondolhatjuk jelenlegi körülményeinket, és lehetőséget találhatunk a változtatásra. A következő fejezetből pedig kiderül, mi is a törzs? Hogyan kerülhetünk kapcsolatba olyan emberekkel, akiknek az alkotó eleme hasonló a miénkhez? Ugyanis ez felbecsülhetetlen előnyökkel jár: olyan dolgokat tapasztalhatunk meg ilyenkor, mint: a megerősítés, az útmutatás, az együttműködés és az inspiráció. A kilencedik pont segítségével kidolgozhatjuk tervünket a kulcsfontosságú első lépések megtételéhez. Lényeg: kövessük a belső hangot, és lépjünk ki a skatulyából! A kötet hasznos eszközei, technikái, tanácsai és gyakorlatai pedig segíthetnek a kiteljesedésben és a boldogság elérésében.

Az utolsó rész összefoglalja a könyv legfontosabb gondolatait, és rámutat, mennyire fontos, hogy a saját utunkat járjuk. Erre egy tanulságos és elgondolkodtató példát hoz fel a szerző: Bronnie Ware író – aki sok éven keresztül dolgozott ápolónőként – arról kérdezte a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőket: van-e valami, amit megbántak, vagy amit másképpen csinálnának? Bizonyos dolgokat többen is említettek, a leggyakoribb válaszok és tanácsok ezek voltak: „Bárcsak lett volna bátorságom olyan életet élni, amilyet akartam, és nem amilyet mások elvártak tőlem! Bárcsak ne dolgoztam volna annyit! Bárcsak lett volna elég bátorságom kimutatni az érzelmeimet! Bárcsak tartottam volna kapcsolatot a barátaimmal! Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldog legyek! Vedd komolyan az álmaidat! Csökkentsd a terheidet! Becsüljük meg életünket és érzéseinket! Becsüld meg azokat, akiket szeretsz!”

A Forbes hasábjain keresztül 10 millió embert ért el, és több mint 740 ezer megosztás útján vált nemzetközi jelenséggé Amy Morin 13 pontja, melyben felsorolja, hogy mit nem tesznek a mentálisan erős emberek. 

Hogyan kerülhetjük el a destruktív gondolatokat, érzelmeket és viselkedési formákat? 

 
Forrás: gifszinhaz.hu

Az azóta könyvvé bővített cikket a szerző saját személyes tragédiái, valamint klinikai szociális munkásként átélt tapasztalatai ihlették. A pszichoterapeutaként, főiskolai előadóként, íróként, valamint az About.com tanácsadójaként is dolgozó Amy Morin cikke 2013 őszén jelent meg weboldalán, majd miután szinte vírusként kezdett a világhálón terjedni, a Forbes is megjelentette.

A nagy siker hatására a cikkből könyvet írt, melyben személyes történetével és a praxisából származó anekdotákkal fűszerezve ismerteti bővebben a stratégiákat, melyekkel elkerülhetjük a destruktív gondolatokat, érzelmeket és viselkedési formákat.

Nézzük, mit tesznek és mit nem a mentálisan erős emberek!

1. Nem pazarolják arra az időt, hogy sajnálják magukat.

2. Nem adják át másnak az irányítást, befolyást az életük felett.

3. Nem félnek a változástól.

4. Nem pazarolják energiájukat olyasmire, amin nem tudnak változtatni.

5. Nem aggódnak azon, hogy mindenkinek megfeleljenek.

6. Nem félnek ésszerű kockázatot vállalni.

7. Ha mentálisan erős emberek vagyunk, nem a múltban élünk.

8. Az erős lelkű emberek nem követik el újra és újra ugyanazokat a hibákat.

9. Nem neheztelnek mások sikereire, hanem értékelik azokat, és együtt örülnek nekik.

10. Nem adják fel az első kudarc után.

11. A mentálisan erős emberek nem félnek az egyedülléttől.

12. Nem érzik úgy, hogy a világ tartozik nekik valamivel.

13. A mentálisan erős emberek nem várnak azonnali sikereket.

Ha érdekel bővebben, akkor klikk ide: http://bit.ly/13_amymorin

Interjú Horváth Sándor korábbi békefenntartóval 

Horváth Sándor exkommandós rendőr közel 20 év óta lát el speciális feladatokat. A rendőrség különleges szolgálatának tagjaként, vagy épp az ENSZ és az EBESZ megbízásából békefenntartóként a fél világot bejárta. Két évet volt Angolában, fél évet Kambodzsában, s járt Kínában, Pakisztánban, Bangladesben, Afrika több országában, a délszláv válság területein, valamint Nyugat-Európa országaiban. Tapasztalatait a Baptista Szeretetszolgálat támogatásával kiadott Túlélés című könyvében foglalja össze, amelyben békefenntartóknak, segélyszervezeteknek, utazóknak is szeretne tanácsot adni a biztonságuk megőrzéséhez.

Munkája során számos országban megfordult, ahol a nyelvi különbségek mellett az emberek gondolkodásmódja is teljesen eltér egymástól. Hogyan sikerült úrrá lennie a körülményeken a különböző kultúrákban?

Ez az egyik legnagyobb kihívás, kettős jelleggel: nemcsak a befogadó ország kultúrája más, hanem a békefenntartó csapatok tagjai is különböző nációk képviselőiből tevődtek össze. Az angolai misszióban ez külön előírásként szerepelt, hogy egy csoportban nem lehet két békefenntartó azonos országból. Volt, amikor egy csapatba kerültem egy svéd, egy bolgár, egy orosz, egy egyiptomi, valamint közép-afrikai muzulmánokkal egy, még a portugál gyarmatosítók által épített kihelyezési ponton. Mindenkinek más volt a kultúrája, vallása, képzettsége, nyelvtudása, akcentusa és gondolkodásmódja, de mivel rá voltunk kényszerítve, sikerült együttműködnünk. Ramadán idején például, amikor a muzulmánok egész éjszaka „tomboltak”, helyettük is el kellett látni bizonyos feladatokat. Egy másik esetben Maliból érkező kollégákkal kellett áthidalni a kommunikációs nehézségeket, akik kiválóan beszéltek franciául, de annál kevésbé angolul. Nálam fordított volt a helyzet, nem volt könnyű megértenünk egymást. Mindezek ellenére az egyik legjobban együttműködő csapattá alakultunk.

A katonai missziók munkájában adott a stressz, a különböző okok miatt kialakult feszültségek. Hogyan lehet ezeket kezelni?

Attól függ, hogy a stressz milyen jellegű. Az ellenőrzőpontokon szolgáló katonáknak például állandóan számítaniuk kell terrortámadásokra, merényletekre, és a szolgálati idejük alatt végig topon kell maradniuk. A feszültséget nem szabad fokozni váratlan hang-, irritáló fényhatásokkal, hirtelen és félreérthető mozdulatokkal, amelyek könnyen támadásnak vélhetőek. Amikor egy ilyen pont felé közeledünk, le kell lassítani, ezért vannak kihelyezve a fizikai akadályok is. Este a fényszórót, de akár nappal is le kell kapcsolni, az ablakot is csak résnyire érdemes lehúzni. Jó, ha az igazolványunkat előkészítjük, vagy a nyakunkban lóg, s nem az igazoltatáskor kezdünk el kotorászni a zsebeinkben. Ott az első rossz mozdulatra is nagyon éles lehet a válaszreakció.

A stressz milyen hatással van az érzékszervekre?

Előfordulhat, hogy az érzékszervek teljesen másképp működnek, mint normál körülmények között. Szélsőséges helyzetben pedig kialakulhat egyfajta „csőérzékelés”, amikor is az érzékszervek beszűkült működése miatt nem jut el az információ az agyba. Jómagam egy szituációs gyakorlaton tapasztaltam meg, hogy ez miként működik. Én játszottam el a „rosszfiú” szerepét, és amikor ráordítottam a másik szereplőre, hogy feküdjön le, az illető egyszerűen nem hajtotta végre az utasítást – még akkor sem, ha fokoztam a hangerőt. Utólag elmondta, hogy annyira leblokkolt, hogy nem hallotta, amit én teljes erőből ordítottam neki – egyszerűen nem jutott el a tudatáig. Terrortámadások esetén vagy akár túszhelyzetben szintén előfordulhat, hogy az érzékszervek leblokkolnak, nemcsak a miénk, hanem a támadóé is.

Könyvében említi a „Mi az” effektust. Kifejtené, mire gondol?

Az érem másik oldala, hogy stresszes állapotban az emberek hajlamosak túlreagálni a dolgokat. Leesik például egy kávéscsésze, s a fegyveres „pánikból” tüzel, hiszen nem tudja, „mi az”, és támadásként veszi. Kritikus helyzetekben, netán egy rablótámadás esetén a higgadtságra, a megfontolt mozdulatokra kell tenni a hangsúlyt – akár verbális kiegészítéssel. Közlöm például, hogy most azért nyúlok a zsebemhez, hogy elővegyem a pénzemet – ha éppen ezt kérik. Persze minden helyzet más, és mindig az adott szituációban kell eldönteni, mi a helyes magatartás. Szituációs gyakorlatokkal, gondolatban előre elképzelt forgatókönyvekkel lehet felkészülni az ilyen helyzetekre, és érdemes odafigyelni a belső, intuitív megérzésekre is.

Ilyennel is találkozott a munkája során? 

Egy kollégám az iraki nagykövetséget védte az ott dolgozókkal együtt. Egy adott útvonalon kellett elindulniuk a követségről a biztonságosnak mondott, nemzetközi erők által uralt zöld zóna felé. Menet közben belső megérzésre hallgatva hirtelen meggondolta magát. Noha már túl voltak az út felén, visszafordult, és egy kerülő­utat választott. Jól tette. Kiderült ugyanis, hogy az eredeti útvonalon az ellenőrzőpont közelében robbantás történt. Az életükbe is kerülhetett volna, ha ragaszkodik az eredeti tervhez. Az ilyen sugallatokra érdemes odafigyelni, és lemondani az aznapi programot, találkozót vagy akár a repülőgépet, a tervezett utazást.

Egy ENSZ-statisztika szerint a missziókban több áldozatot kívántak a közlekedési balesetek, mint a fegyveres konfliktusok. Miért?

A közlekedés „veszélyes üzem”, amelyben nem elég a rutin, hanem fontos az új helyzetre vonatkozó információk megismerése is. Óriásiak a különbségek az egyes országok közlekedési moráljában, szokásaiban, adottságaiban, útviszonyaiban. Kambodzsában például a főutakon időnként maximum 40-50 kilométeres óránkénti sebességgel lehetett csak menni. Az esős évszak bekövetkeztekor csak a töltéseken lehetett haladni, miközben két oldalon a rizsföldeket elárasztotta a víz. Az eső sokszor úgy alámosta az egészet, hogy akár egy kocsi is simán eltűnhetett a gödörben egy leszakadt útszakaszon. Kambodzsában egyébként nem divat, hogy a táblákat figyelembe vegyék, s a városokban szinte folyamatosan dudálással kellett jelezni, hogy „vigyázz, jövök!”, és az erősebb és nagyobb járműnek volt elsőbbsége. 

Angolában előírás volt a „cserbenhagyás”, vagyis hogy közlekedési baleset esetén akkor sem volt szabad megállni, ha esetleg mi hibáztunk. Ilyen esetben el kellett érni a legközelebbi ENSZ-állomást, majd katonákkal, rendőrökkel megerősítve kellett visszamenni a helyszínre. Ellenkező esetben ugyanis akkor akár meg is lincselhették a sofőrt, az autót pedig kirabolhatták. Az utakon olyan gyér volt a közvilágítás, hogy a sötétben a fekete bőrű embereket csak akkor lehetett észrevenni, ha mosolyogtak, és kivillant a foguk. Kambodzsában a nagy szegénység miatt olyan is előfordult, hogy kisgyerekeket löktek a szülők az autók elé azért, hogy kártérítési pénzt kapjanak a békefenntartóktól.

Az ezredforduló után megszaporodtak a terrortámadások. Ön szerint hogyan változtatta meg Európát a Charlie Hebdo elleni merénylet?

Láttam róla felvételeket, s úgy vélem, egy adott ponton meg lehetett volna állítani őket, de csak fegyverrel. A felvételen az is látszott, hogy a terroristák felkészültek, képzettek, össze vannak szokva, van helyismeretük. Sokan a 2001. szeptember 11-ei New York-i terrortámadással állítják párhuzamba a történteket, szerintem nem alaptalanul. Fel kell készülni hasonló cselekményekre.

Hogyan?

Ez elsősorban állami feladat.

Mit tehet egy átlagos állampolgár?

Egyfajta biztonságtudatos gondolkodásmód kialakításával védheti magát.

A külföldi utazások soha nem voltak veszélytelenek, most meg pláne, azonban fel lehet készülni a kockázatok kezelésére – nemcsak a várható, hanem a váratlan eseményekre is. Ha van egy vészforgatókönyvünk arra az esetre, amikor lerobban az autónk, valamilyen atrocitás, támadás ér, esetleg elveszítjük vagy ellopják tőlünk az okmányait, akkor baj esetén tudjuk minimalizálni a kárunkat.

Konkrétan?

Másolatot készítünk a fontos okmányainkról, útlevelünkről – akár digitális módon, akár fénymásolatban. Ha ezek biztos helyen vannak, elérhetőek, akkor szükség esetén rögtön a rendelkezésünkre állnak, és a követségen gyorsabb eligazítást nyerünk. Pénzünket ne egy helyen tároljuk, hanem több részre elosztva. Amikor veszünk egy kávét, fizetéskor nem kell egy köteg bankót elővennünk, mert azt biztosan kiszúrnák azok a személyek, akik erre figyelnek.

Vagy például háborús szituációban jó, ha van egy búvóhelyünk (pince, homokzsákokból kialakított búvóhely), amíg átvészeljük az adott időszakot. Szükségünk lehet ivóvízre, gyertyára, tartós élelmiszerre, petróleumlámpára vagy elemlámpára elemekkel, rádiókészülékekre, CB-rádióra vagy mobiltelefonra, készenlétbe helyezett, de elrejtett járműre. A könyvben egyébként több hasonló tanáccsal is szolgálok.

És hogyan viselkedjünk rablótámadás esetén? 

Lehet, hogy az elkövetők is stressz alá kerülnek. Higgadtnak kell maradni, amit kérnek, meg kell tenni. Minden tárgy, érték, amit oda kell adnom, pótolható, az életem azonban nem. Ugyanez vonatkozik arra az esetre, ha esetleg túszul ejtenek minket – ilyenkor egyébként is az első néhány perc a legkritikusabb. Túszszabadításkor egy meggondolatlan, hirtelen mozdulatot a túsz-szabadítók is támadásnak értékelhetnek. Ilyenkor sose vegyünk fel fegyvert a földről, mert a túszszabadítók elsősorban a fegyverest fogják keresni, hatástalanítani. Legjobb szürkének maradni, elvegyülni a tömegben, s minél jelentéktelenebbnek mutatni magunkat. Minél fontosabb személyiség van a túszok között, annál nagyobb adunak számít.

Mire érdemes felkészülni külföldön munkavállalás esetén?

Meg kell ismerni, hogy a másik kultúrában mik az elvárások, a munkaszabályok. Meg kell érteni az ottani kultúrát, nyelvet, vagy pedig csak nagyon egyszerű, kétkezi munkára tudnak minket alkalmazni. Fontos ügyelni az értékeink megőrzésére, főleg, ha többen lakunk egy szálláson. Fontos, hogy külföldön is legyen magánszféránk, s ne szakadjunk el az otthoniaktól.

Mára megszűnt a sorkatonaság, s egy generáció úgy nőtt fel, hogy csak a filmekből látott háborút. Befolyásolja ez a realitásérzékünket?

Igen, mert a filmek túlnyomó része hamis képet ad a valóságról. Aki még nem járt háborús környezetben, nem találkozott azzal a pusztítással és szegénységgel, amelyet ilyenkor látni lehet, az nyitottabb a radikális nézetek elfogadására, nyitottabb a fegyverek használatára.

Hosszú Katinka az edző–feleség viszony kulisszatitkairól

Az elmúlt két évben világbajnokságokon hat arany, Európa-bajnokságokon öt arany, világkupákon pedig a 10 kilogrammnyi érem között 51 aranyat gyűjtött be Hosszú Katinka. Az „Iron Lady” megtisztelő címet kiérdemlő úszónő öt távon világcsúcstartó, öt úszásnemben magyar csúcstartó. Az Európai Úszószövetség választása alapján 2013-ban és 2014-ben is az év úszónője, itthon pedig mindkétszer az év női sportolója lett a magyar sportújságírók szavazásán. Tavaly a Nemzetközi Úszószövetség (FINA) is az év legjobb úszónőjének választotta. A Figyelő gazdasági hetilap szerint az Év Embere, a Forbes szerint pedig a „legértékesebb” magyar sportoló és egyben a világ első dollármilliomos úszónője.

Mi viselhető nehezebben, a média folyamatos érdeklődése vagy a kimerítő edzések?

Az élsportban történő eredményes szereplés velejárója a média érdeklődése, és ezt el kell fogadnom nekem is. Azért az edzések terhelése közelebb áll hozzám, mert szeretem a vizet, szeretek úszni

Mi jelent nagyobb motivációt, a jó úszóidők, az elismerések vagy az ismertség?

Nekem az időeredmény a szent és a legfontosabb. Mikor négyévesen elkezdtem úszni, nyilván nem arra gondoltam, hogy az ismertségért ugrom a hűvös vízbe. Kétségtelen, hogy az ismertség az eredmények pozitív hozadéka, és érthető, hogy ez is egy jó érzés.

Sikerekben gazdag volt a 2013-as és a 2014-es év, kiemelkedő eredményeit számon tartani sem egyszerű. Mit emelne ki, ami leg­­­­­­inkább szükséges ehhez, hiszen mások is edzenek sokat?

Közismert, hogy amikor Shane-nel elkezdtem a közös munkát – a londoni olimpia után –, sorozatban jöttek a jó eredmények. Igaz, voltam már korábban is világ- és Európa-bajnok, és azok is szép eredmények voltak, de nagyon hullámzó volt a teljesítményem. Mióta együtt dolgozunk, az úszásra koncentrálunk, ennek a feladatnak élünk, hatékonyan sikerül kihozni magamból a legjobbat. Azt gondolom, ezzel sikerült sok vetélytársam elé kerülni.

Sokáig esküdött Dave Salóra, korábbi edzőjére. Mekkora szerepe volt neki a kevésbé sikerült londoni olimpiai szereplésben? Lehetett esetleg szándék is abban, hogy Hosszú Katinka ne szerepeljen csúcsformában?

Dave-nek rengeteg feladata volt. Egyetemi edzősködése mellett megválasztották az olimpiai csapat vezetőedzőjének is. Talán akkor fogalmazok pontosan, ha azt mondom, volt fontosabb dolga is, mint Hosszú Katinka formaidőzítése. A rossz szándékot azért kizárnám.

Miként épült fel a Shane Tusup-kapcsolat? Hogyan derült ki, hogy nemcsak férjnek, hanem szakembernek is alkalmas?

Ez valóban egy hosszú folyamat volt. A londoni olimpia után sok-sok mindent kellett fontolóra venni, merre és miként induljak tovább. Shanenel sokat beszélgettünk, és végül megérett bennünk, hogy mi ketten folytatjuk tovább. Éreztem, hogy rábízhatom magam szakmailag is.

Hogyan képes Shane „korbácsolni” azt, akit a legjobban szeret?

Ez valóban nem egy egyszerű helyzet. Sokat beszélgetünk edzés után, vagy akár este, vacsora közben. El kell fogadnom, hogy az edzések során ő az első, ő diktál, ő dönt például egy sorozat befejezéséről vagy újrakezdéséről. Gyakran ő van nehezebb helyzetben, vigyáznia kell, hogy nehogy hirtelen visszalépjen a férj szerepébe, és megsajnáljon. Igen, a sok jó mellett, amit együtt megélhetünk, ezeket a szerepeket is fel kell vállalni és szükséges betartani. Biztató, hogy az idő múlásával ezek az érdes helyzetek folyamatosan csiszolódnak, és sikerül a szerepeink határait jobban betartani.

Hogyan lehet összeegyeztetni a házasságot és az edző-versenyző kapcsolatot?

Ez egy izgalmas kérdés. Azt gondolom, valahol Shane intellektusában van ennek a kérdésnek a kulcsa. Mert más a hangtónusa az edzések során, és más az otthonunkban. Persze nem felejtjük el, hogy a medence közelében is férj és feleség vagyunk. Nincs éles vonal, hogy most nyolckor fejes a vízbe, és mostantól az edző-versenyző viszony lép életbe. Természetesen ezt is meg kellett tanulni.

Gazdag sportismeretem során még nem találkoztam olyan edző-versenyző kapcsolattal, hogy az teljesen feszültségmentes legyen. Lehet, hogy az önöké az első ilyen?

Nem lennék őszinte, ha azt állítanám, hogy feszültségmentesen végezhető egy nagy terheléssel járó edzésmunka. Mikor ez elér egy kritikus szintet, akkor kibeszéljük – egészen addig egyeztetünk, amíg sikerül konszenzusra jutni. Érdekes, hogy ez nem megterheli, hanem éppen erősíti a magánéletünket is. Egyértelmű, hogy egy veszekedés nem tarthat sokáig, mert egyszerűen nekünk erre nincs időnk. Egy edzés nem működhet úgy, hogy akár csak egy kicsit is haragban vagyunk.

Katinka felnéz az edzőjére, illetve a férjére?

Persze. Nem is működne ez az egész, ha nem hinnék abban, hogy ő milyen jó, milyen nagyszerű. Ennek egyértelműen a bizalomra kell épülnie, annyira, hogy ilyet még a magánéletben is ritkán lehet látni. Egy ilyen rendszerben kérdőjeleknek nincsen helye.

A legértékesebb magyar sportolók

A Forbes magazin magyar kiadása szerint Hosszú Katinka jelenleg a „legértékesebb” magyar sportoló. A 25 fős elitlista felállításánál a szerkesztők figyelembe vették a sportolók sportteljesítményét, üzleti szemléletét, marketingértékét, ismertségét, sőt a sportágakat is súlyozták, aszerint, hogy egy négyéves olimpiai ciklus alatt hány világeseményt rendeznek. A listavezető „Iron Lady” egyébként a világ első dollármilliomos úszónője, ami azt jelenti, hogy a sportág történetében ő az első, aki – az egyre gyakoribb és nagyobb – versenypénzdíjakból „összeúszta” az egymillió dollárt. A lista második helyén szintén egy úszó, Gyurta Dániel szerepel, a dobogó harmadik foka pedig Görbicz Anita kézilabdázónak jutott. A TOP 25-be egyetlen labdarúgó került be: Dzsudzsák Balázs a 23. helyen szerepel.

Ön az első dollármilliomos úszónő. Maga a pénz jelent pluszhajtóerőt, vagy az csak eszköz a munkához?

Hazudnék, ha úgy nyilatkoznék, hogy a pénznek – esetenként – nincs hajtóereje. Például van olyan, hogy aznap már harmadik, negyedik úszásomnál kicsúszásra állok a fizetős helyről, no, akkor érthetően kaparok egy picit, de az edzések közben nyilván nem gondolok a pénz csörgésére.

Nyílt szakmai titoknak mondható már a „versenyzéssel edzés” szisztémája. Ez Shane találmánya?

A kezdetekkor felmerült bennem az is – a londoni olimpia után –, hogy egyáltalán van-e értelme ennek az egésznek, vagy vágjak bele egy új karrier építésébe? Ekkor jött Shane. Tudta, hogy imádok versenyezni, jobban, mint edzeni „a vak világba”, és akkor azt mondta: jó, akkor jöjjenek a versenyek. Azért ehhez hozzátartozik, hogy a miénk egy csapatmunka, és a gondolataink, cselekedeteink egymásra épülnek, így azért nekem is van némi közöm ahhoz, hogy ez így alakult, de semmiképpen nem szeretném a dicsőséget elvenni tőle.

Azért volt arra példa, hogy a sok rajt érembe, vagy akár aranyba került. Hogyan lehet megtalálni a megfelelő arányokat?

Fontos tudni, mikor és milyen versenyekről van szó. Ebben az évben világbajnokság lesz. Holnap utazom Marseilles-be, itt is indulni fogok az összes versenyszámban. Ezeknek egy része edzés lesz csupán, ami a felkészülést segíti az év főversenyére.

Mások nem próbálják követni a módszerüket? Lehet, hogy Shane tud valamit, amit más nem?

Úgy néz ki, egyre többen kezdenek követni minket, és ez egy jó érzés. Ugyanis nekünk vannak egyéb, nagyobb ívű céljaink is az úszósportban. Jó a kapcsolatunk a Nemzetközi Úszószövetséggel, röviden szólva, igyekszünk munkálkodni az úszás népszerűsítésén.

Kiszámolta-e már, hogy hány kilométert utazott, hány kilométert úszott, hány országban járt? Mennyit van vízben, és mennyi időt kell ezen kívül egyéb edzésekkel tölteni?

Nem számolgattam ezeket, ez valószínűleg nem annyira az én világom. Azért azt tudom, hogy általában napi öt órát vagyok vízben, és ehhez jön még mintegy két és fél óra szárazföldi munka. Természetesen ez csupán egy mennyiségi adat, amiből nem tűnik ki az edzés intenzitása, ami sokszor fontosabb a fenti adatnál. Nem mindegy, hogy fürd­­­ünk a medencében, vagy súlyos oxigénadósággal érünk a falhoz.

Gondolom nem csak erősebb lett a vízben, kellett a mozgásszerkezetének, -folyamatának is javulnia?

Ez fontos része ennek a ciklikus sportágnak és az eredményességnek. Szükség volt minden úszásnemben a mozdulatsor javítására, csiszolására, másként nem juthattam volna az elért időeredményekhez. Shane szeme aranyat ér, és úgy tudja mondani a változtatnivalókat, hogy az könnyen beépül a korábbi mozgásszerkezetbe. Ez nagyon fontos része a sikernek, én például csupán megmutatni vagyok képes mozdulatokat, elmondani biztos nem tudnám.

A repülő, szálloda, uszoda, mennyire terheli mentálisan, és miként valósulhat meg a regenerálódás?

Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de ez egy idő után az életünk részévé vált. Nem érezzük ezt terhesnek. Talán még pihenni is jobban tudok a repülőn, mert ott nem szól a telefon. Nekem ott fenn, a felhők felett eltöltött idő kikapcsolódásként hat.

Lehet annál többet dolgozni, mint amit most elvégeznek?

Úgy vélem, ennél többet már nem lehet, de talán okosabban igen.

Sikerült-e már döntést hozni, hogy az ez évi világbajnokságra a sok sikeres úszásnem és táv közül mit választanak?

Már vannak ceruzával megrajzolt tervek. Valószínűleg a barcelonai vb-hez hasonló lesz a programom, de ezek a felkészülés során, a tapasztaltak szerint változhatnak.

Azért sokan gondoljuk azt, hogy a korábbiakhoz képest a hátúszás nagyobb szerepet kaphatna.

Ez azért érdekes, mert 2013-ban kritizáltak azért, mert bevállaltam a 200 hátat, most meg elvárják tőlem, hogy ott legyek a rajtkövön ebben a számban is.

Talán ez annak is köszönhető, hogy rövidpályán már két perc alá vitte a világcsúcsot.

Igen, talán pont ezért is várható, hogy vállalom ezt a számot is.

Mivel lennének elégedettek a riói olimpián?

Nekem szenvedés volt a londoni olimpia, ezért Rióban az lesz számunkra a fontos, hogy jól érezzük magunkat. Persze tudom, ehhez jó eredmények is kellenek, de ezért igyekszünk mindent megtenni. Szeretnék a dobogóra állni, de a legfontosabb, hogy elégedett legyek azzal, amit ott teljesítek.

Az interjú a Hetek hetilap március 13-i számában jelent meg.

A technológia megváltoztatja az egészségügyet, étkezési, életvezetési szokásainkat, sőt! Létrejöhet egy technológiával keveredő új faj? Dr. Meskó Bertalan orvosi jövőkutatóval beszélgettünk.

Mivel foglalkozik egy orvosi jövőkutató? Hogyan határozná meg a munkáját?

Orvos, genetikus, kutató és a technológiák szerelmese vagyok egyben. Ezeket a területeket egyesítő szakma nem volt, így hát kreáltam egy újat. Évente 90-100 előadást tartok, zömében külföldön, cégeknek, egyetemeknek és kormányoknak adok tanácsokat. Küldetésemnek érzem, hogy ledöntsem az egészségügy elefántcsonttornyát, hogy az orvost lehozzuk a beteg szintjére, a pácienst pedig feljebb emeljük azáltal, hogy saját egészségmenedzsmentjéért felelősséget vállal. Az egészségügy ugyanis nem lesz hosszútávon fenntartható az egészségüket folyamatosan és tudatosan menedzselő emberek nélkül.

Az Egyesült Államokban tízből kilenc beteg már e-beteg, vagyis saját egészségét valamilyen módon a digitális világban menedzseli. (forrás)

Egyre elterjedtebbek a hétköznapokban a különféle hordható szenzorok, orvosi kütyük, egészségügyi applikációk. Hogy látja, erősödik a páciensek felelősségvállalása?

Ezen a téren zajlik egyfajta forradalom, mert ma már olyan dolgokat is tudunk mérni, amelyekre korábban csak nagyon költséges eszközök léteztek. Ma viszont egyre olcsóbb, kompaktabb, és egyre pontosabban orvosi mérőeszközök is elérhetővé válnak a hétköznapi használatra. Az általános trend azonban még mindig az, hogy nem használjuk ezeket. Nagyon kevés ember foglalkozik tudatosan az egészségével, egyáltalán nem elterjedt az átfogó egészségmenedzsment. Szerintem Magyarországon 100 emberből 95 biztosan nem tudná felsorolni az egészséges életet megalapozó 5-6 alapelvet sem. Nem oktatjuk, hogyan lehet egészségesen élni, pedig ez az egyik legfontosabb tudás, ez az egyik legkifizetődőbb készség.

Talán az étkezés az a terület, ahol leginkább megjelenik a tudatosság. Sőt, már forgalomban vannak olyan termékek, amelyek minden, az emberi szervezet számára szükséges tápanyagot tartalmaznak, helyettesítve a hagyományos étkezést. Megoldhatnák ezek a termékek az éhezés problémáját? 

Az ilyen jellegű termékek legtöbb esetben csak táplálék-kiegészítőként funkcionálnak. Azonban valóban tesztelési fázisban van már egy olyan termék, melyet viszonylag olcsó alapanyagokból állítanak elő és kizárólagos fogyasztás esetén is alkalmazható. Az alkotók közül vannak, akik hónapok óta kizárólag ezen élnek és egészségesek. A termék fejlesztőinek célja a más tápanyagokhoz hozzá nem férő emberek szükségeinek kiszolgálása.

Dr. Meskó Bertalan, PhD orvosi jövõkutató, genetikus. A világ elsõ közösségi médiáról és orvoslásról szóló egyetemi kurzusának oktatója. A Webicina.com orvosi online szolgáltatás alapítója. Rendszeresen tart elõadásokat a Yale, Harvard, Stanford egyetemeken, valamint a Singularity University által a NASA központjában szervezett Futuremed kurzuson. Megjelent már a BBC-ben, illetve a Forbes, a Time, a New York Times vagy a National Geographic hasábjain is. Mediq.blog.hu oldalán hosszú évek óta ír az orvoslás és a technológia forradalmáról. 

Ray Kurzweil, a mesterséges intelligencia, transzhumanizmus és a szingularitás kutatója olyan víziót vázol fel, ahol a tápanyagot egy speciális övből nanorobotok szállítják a szervezetbe. Mennyire tartozik ez az elképzelés a science-fiction világába? Előfordulhat, hogy megszűnik a hagyományos értelemben vett étkezés?

Kurzweil elgondolásának a biztonságos étkezés az alapja. Övtáskaszerű rendszerből bőrön át tudna a nano-részecske átjutni a véráramba és minden tápanyagot a megfelelő helyre juttatna el, illetve folyamatosan mérné, hogy minden tápanyagból van-e elegendő mennyiségű. Ha valaha is megvalósul ez a terv, legalább 20-30 év szükséges hozzá, de a technológia csírái már léteznek.

Bízom benne, hogy a hagyományos étkezés kiváltása csak a nagyon távoli jövő része. Ma inkább az okos eszközök megjelenése a jellemző. Vannak például okos villák, amelyek a megfelelő tempóban történő étkezésre szoktatják rá a használóikat. Ha valaki túl gyorsan emeli a következő falatot a szájához, akkor a villa elkezd rezegni. Illetve most kerül forgalomba egy olyan zsebben elférő étel-szkenner, ami pontos elemzést készít az általunk elfogyasztandó étel összetevőiről.

A 3D nyomtatás az orvostudományt is forradalmasította. Mik a legjelentősebb eredmények ezen a területen, milyen szerveket tudnak nyomtatni?

Protéziseket, szoftveren megtervezett személyre szabott műanyag művégtagot, akár összetett művégtagokat is. Gipszet helyettesítő nagyon vékony, könnyű műanyag vázat, ami sínben tartja a törött csontokat, de kényelmes, jól szellőzik, kevésbé akadályozza a mozgást, könnyű, és olcsóbb is. Tudnak már nyomtatni bionikus fület, és húgyhólyagot, mint élő szövetet. Amerikában egy cég most dob a piacra termékként olyan 3D nyomtatott májszövetet, ami kiválthatja a gyógyszerérzékenység mérésére szolgáló állatkísérleteket a gyógyszerek toxicitásának tesztelésénél.

Pár év múlva a háziorvos a genetikai térképnek megfelelõ receptet ír fel, ami alapján a patikában élõben kinyomtatják a ránk szabott gyógyszert.

Az említett tendenciák következtében létrejöhet egy, a technológiával keveredő új faj?

Ezen már túl vagyunk szerintem. Én ismerek olyan embert, aki egy robottal él „házasságban”. Vagy egy másikat, akinek több száz szenzor van folyamatosan a testén, ami kommunikál az okos otthonnal, ahol élnek, így ha például felhúzza magát egy telefonbeszélgetésen, akkor a ház elkezd klasszikus zenét játszani. Ilyen példák tömegét lehetne sorolni. Az a kérdés inkább, hogy ezt a folyamatot meg tudjuk-e állítani. Az emberek közötti különbség innentől kezdve ugyanis nemcsak gazdasági, hanem biológiai is lesz. A szenzorokkal, mesterséges testrészekkel felszerelt emberek gyorsabbak, okosabbak, kitartóbbak lesznek. Ha ezt a tendenciát nem fékezzük meg, akkor aki nem fejleszti a testét technológiailag, az a versenyképességét is elveszti a jövőben. 

A teljes interjú a Hetek hetilap március 20-án megjelenő számában olvasható!

A teljes cikk kb. 10 perc olvasási időt igényel.

Amiről a szülők semmit nem tudnak, pedig kellene...

Amennyire megterhelő, annyira tanulságos Szabó Anna Eszter és Nagy Szilvia Tudom, mit csinál a gyereked szombat éjjel! című könyve. A szerzők alámerültek a magyar tinédzserek világába, ahol van minden: vad szexorgiák, alkohol, drog, internet­függőség és pszichés válságok sora. Ezzel elsősorban nem a gyerekeknek tartanak tükröt, hanem szüleiknek, akiknek nagyon is lenne miről elgondolkodniuk.

„Rendesen szexfüggő voltam” – mondja rögtön a könyv elején a tizennyolc éves Stefi. A lány tizennégy éves korában indult el a lejtőn, a szex gyakorlatilag a hobbijává vált, nemcsak a bulikhoz tartozott hozzá, hanem a mindennapos kedvességeket is ezzel igyekezett meghálálni ismerőseinek. A mélypontra két évvel később jutott el, amikor egy szórakozóhelyen barátnője partnerével akart a nyílt színen szexuális kalandba keveredni, de hiába könyörgött neki, a fiú ellökte magától. A lány összezuhant, lassított az életmódján, de a függőségét még nem igazán lehet múlt időbe tenni. „Egy idő után újra lettek haverjaim, akikkel szexelni is összejárunk. Ha unatkozunk vagy olyan hangulatunk van, felhívjuk egymást, hátha valamelyikünknek van hozzá kedve. (…) Ez tényleg csak móka. Előtte, utána filmeket nézünk, meg elmegyünk fagyizni, szóval haveri találkozó, némi szexeléssel. Ha rossz kedvünk van, ez tuti segít”– magyarázza megdöbbentő természetességgel.

A könyvben szinte megterhelően sok hasonló sztori követi egymást, de nem öncélú módon. Ahogyan az egyik szerző, Szabó Anna Eszter a Heteknek fogalmazott:

ítélkezni könnyű, hogy „ilyenek a mai fiatalok”, de megérteni, megismerni őket senki sem próbálja, holott enélkül esélytelen megvédeni őket.

A könyv ötletét egyébként az adta nekik, hogy miközben első, egyetemista prostituáltakról szóló könyvükhöz gyűjtöttek anyagot, több interjúalany is azzal érvelt nekik, hogy már kamaszkoruk óta szexelnek ezzel-azzal, most legalább fizetnek is nekik érte. Ezért most a tinik világát vették górcső alá. Valamint a szülőkét. Ugyanis a gyerekek történetei mögül rendszerint előtüremkedik a családi háttér, a szerzők szándékosan, de intelligens módon állítanak tükröt a szülőknek is, akiknek a legtöbbször valóban fogalmuk sincs arról, hogy mi történik a gyerekeikkel. Stefi például mindössze nyolcéves volt, amikor szülei elváltak, apja azóta felé sem néz, anyja pedig az alkohollal vigasztalódik. Vagyis: a lány csak szeretetre vágyott, amit apránként próbált begyűjteni.

Beszélgetés a szerzővel 

A könyvből kiderül, hogy a poroszos, a hangsúlyt a tiltásra helyező családmodell éppúgy kudarcra van ítélve, mint a korlátok nélküli, szabados felfogás. Viktor története például tipikus: szülei vasszigorral fogták fiukat, aki ehhez úgy alkalmazkodott, hogy mindent előre teljesített, hogy megússzon bármiféle fenyítést. A tanulás mellett főzött, mosott, takarított, mire a szülők hazaértek a munkából megterített asztallal várta őket. A szüleivel azonban sem vacsora közben, sem utána nem beszélgettek, sosem kérdezték tőle, hogy van, ő viszont örült, ha végre nem piszkálták. Viktornak időnként asztmás fulladásos rohamai voltak, és egy alkalommal az orvosnál találkozott egy sráccal, aki nagyon másnapos volt, mert előző nap iszonyúan berúgott a barátaival. Alig akarta elhinni, hogy Viktor még sosem ivott, ezért elhívta a társaságába: az iskola utáni délutánjai hamarosan a szexről, az olcsó piákról, a füvezésről és a pornónézésről szóltak – miközben otthon ugyanolyan „jó fiú” volt, mint korábban. Új „családjában” el tud lazulni, viszont szüleiről egyre nagyobb cinizmussal és indulattal beszél.

Kata, aki semmiféle otthoni terrort nem szenvedett el, a másik végletet illusztrálja: bár gondoskodtak róla, soha nem kapott a szüleitől egy szeretetteli ölelést, és rajztehetsége miatt is inkább csak dicsekedtek vele, mintsem őt dicsérték. A művészeti gimnáziumban, ahová járt, a fiúktól megkapta ugyan az öleléseket, ám a problémáit ezek a hamis szeretetcsomagok sem oldották meg, egyre gyakrabban álmodott rosszat, és egyre többször voltak fulladásos rohamai, heves szívdobogása. Később a pszichiátriára került pánikbetegséggel és depresszióval. És ez korántsem egyedi végkifejlet: a könyvben egy egész fejezet szól azokról a szétesett fiatalokról, akik bulimiásak, öngyilkossági vágyak gyötrik őket és gyakran szó szerint pszichiátriai esetté válnak.

Visszatérve a szülők felelősségéhez, a poroszos nevelésről Szabó Anna Eszter azt mondta, a struccpolitika, a tájékozatlanságból fakadó, csőlátó, igen-vagy-nem típusú nevelésmód szinte taszítja a gyereket a lázadásba. Tiltással – a „drog rossz”, a „szex rossz”, az „alkohol veszélyes” – aligha lehet megvédeni a tiniket önmaguktól, és a helyzetet súlyosbítja, hogy a szülők gyakran sem a gyerekeiket, sem a körülöttük lévő világot nem ismerik eléggé. Ugyanakkor a korlátok nélküli szabadság – tette hozzá – éppúgy „elbaltázott, nemtörődöm, pokoli veszélyes, tipikus hiba”. Tapasztalatai szerint a célravezető felfogás a tájékozott, empatikus nevelési mód, amikor a szülők nem képmutatóak, hanem a kamasz őszinte, nyílt megnyilvánulásaira, kérdéseire maguk is hasonlóképpen válaszolnak.

Szabó Anna Eszter úgy véli, érdemes azzal a gondolattal is felfegyverkezni, miszerint látszólag „jó” gyerekek is lázadnak valamikor, ez elkerülhetetlen; a kérdés csak az, hogy mikor és hogyan. Az igazi probléma ott kezdődik, amikor a gyerek- és felnőttkor összemosódott határán a tinédzserek felnőtt „játékokat” űznek. 

Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a világ nagyon megváltozott, illetve változik.

„Gyors a tempó, nem tudjuk, mit kezdjünk ezzel a túlzsúfolt kommunikációs térrel, a közösségi oldalakkal, a villogó médiával, legálisan hozzáférhető dizájnerdrogokkal, pikkpakk letölthető pornóval."

Szabályozhatatlan lett mindez, egy kamasz pedig – mint egy gyerek – nem ismeri a mértéket, a fejlődő lelke óriási károkat szenved. Ezért kell a szülőknek felvenni a ritmust és segíteni, mankókat adni, hogy ne vesszen el a gyerek: tudja, mi a különbség az online, virtuális és a valós világ között, hogy legyen reális énképe. Ha ebben tudunk hatékonyan segíteni, akkor életképes ember lesz belőle és majd ha eljön az ideje, szilárd támaszú szülő – magyarázta Szabó Anna Eszter.

A család mellett az oktatási intézmények felelőssége is érdekes kérdéseket vet fel. „Az, hogy egy néni bejön a suliba, elmondja, hogy ha drogozol, meghalsz, az totál hiteltelen. A kamaszoknak valós példák kellenek és tér-idő az őszinte beszélgetésekre. Nem elég az Egy kosaras naplóját megnézetni. Beszélni is kell róla. Lehetőleg olyan emberekkel, akikkel nyíltan lehet kommunikálni” – fogalmazott, megjegyezve, hogy iskolai beszélgetései során ő is őszintén beszél, saját példáit felhasználva, így a gyerekek „hamar lerakják a telefonokat” és lehet velük dumálni.

Bár szinte közhelyszerű megállapítás, hogy a tinikre saját kortársaik vannak legnagyobb hatással, és a nekik való megfelelni akarás, a valahová tartozás vágya gyakran a legnagyobb szélsőségekbe rántja bele őket, – a könyvben leírt példák életszerűen illusztrálják mindezt.  A tizennégy éves Bori rendszeresen fehérneműs fotókat küldözget magáról azoknak a srácoknak, akik tetszenek neki. Amikor a szerzők az okokról faggatták, azt válaszolta, hogy muszáj lépést tartani a korral.

„Ha ezt nem csinálnánk, akkor a fiúk rá se néznének az igazi csajokra, el se mozdulnának a géptől, mert ott sokkal izgibb dolgokat láthatnak. Mármint a neten olyan csajokat találnak, akik bármit megtesznek, szóval nekünk is bevállalósnak kell lenni, hogy elcsaljuk őket a monitor elől” – magyarázta.

Egyébként a történeteket olvasva nem túlzás azt állítani, hogy a tiné-dzserek az interneten élik a közösségi életüket, sőt, vannak családok, ahol a szülők és a gyerekek egymással is többnyire a chaten kommunikálnak, és egymás mellett ülve is telefonjaikat nyomkodják. Bár a Facebook a felnőttek között is hódít, a tinédzserközösségekben már átvette a (bulvár) média szerepét: aki ott jelen van és népszerű, az a valóságban is az lesz. A népszerűséget pedig, ugye, többnyire nem a jó tanulmányi eredmények kiposztolásával lehet elérni. Az pedig már szinte a tragikomikum műfajába tartozik, amikor valaki azért foglalkozik az öngyilkosság gondolatával, mert nem kap elegendő lájkot a posztjaira. Az sem ritka, hogy az alkalmi párok a „fészen” beszélik meg egymással, hogy „járunk”, a szakításhoz pedig bőven elegendő, ha a kiposztolt szívecskéket a partner egy idő után már nem elég lelkesen lájkolgatja.    

Ennél meglepőbb, hogy a féktelen életvitel hátterében – legyen szó szexről, drogról vagy a számítógép-függőségről – sokszor nem áll egyéb, mint az unalom. Ez ellentmondásnak tűnik, hiszen a felgyorsult világ ipari mennyiségben önti ránk a legkülönfélébb ingereket. „Pont ez az! Túl sok az inger! Egyszerre megy a tv, Facebook, sms, minden van egyszerre, ezért semmi sincs igazán, ami flow élményt adna. Nem tudnak elmélyülni, mert minden azt nyomatja, hogy pörögni kell. Ha mindent csak felszínesen csinálsz, akkor semmi sem okoz örömöt, semmi sem izgalmas igazán” – magyarázta  Szabó Anna Eszter. A könyvben egyébként annak is külön fejezetet szenteltek, hogy a fiatalok miként fokozzák „mesterségesen” az adrenalinszintjüket, hogy elűzzék az unalmat. Vannak, akik suli után buszmegállókra, oszlopokra firkálnak, és azt élvezik, ha menekülniük kell a közteresek elől; mások bolti lopásokkal pörgetik fel magukat; vagy náluk kisebbeket terrorizálnak, fosztanak ki – távolról sem a zsákmány, sokkal inkább az izgalom miatt.

A könyv megtörtént esetek kapcsán bőven ír a szélsőséges életmód veszélyeiről is, legyen szó nemi betegségekről, balesetekről vagy a drog hatásairól. A fiatalok elbeszélése szerint vannak olyan szórakozóhelyek, ahol bevett gyakorlat a fiatal lányok – és fiúk – bedrogozása, hogy aztán megerőszakolják és/vagy kirabolják őket. Sőt, Szabó Anna Eszter számára a sok közül a legmegdöbbentőbb sztori az volt, amikor saját szemével látta, hogy a barátnője milyen állapotba került, miután egy koncerten ginát kevertek az italába. „Bár ő nem kamasz, de az ő esete rengeteg kamaszt érint. Hiába vagy teljesen elővigyázatos, nem lehetsz elég óvatos. Ezért kell tájékozottnak lenni. Életet menthet” – fogalmazott.

A töménytelen mennyiségű, részben vagy egészben negatív történet mellett a szerzők azt is felvillantják, hogy azért vannak kivételek. A tizenhét éves Balázs szülei például kétkezi munkások, három műszakban dolgoznak, szinte csak hétvégeken találkoznak, nyaralni még sose voltak – de törekszenek arra, hogy a fiuktól megkérdezzék, hogy telt a napja, aztán ők is elmesélik, hogy velük mi történt. Esténként nagyot sétálnak a lakótelepen, sétáltatják a kiskutyájukat, beszélgetnek, néha futnak és bicajoznak is. Balázs szenvedélye az olvasás, és jól tanul. Amikor az osztálytársai „be akarták avatni” és pornót mutattak neki, ő azt állatiasnak, lealacsonyítónak találta, de az ivásban és a füvezésben sem bizonyult partnernek. Ezért eleinte kigúnyolták az osztálytársai, sőt kiközösítették. Mivel azonban bátran kiállt az elvei mellett, és nem kért elnézést azért, amilyen, de nem is viselkedett lekezelően, kialakult vele szemben egyfajta tisztelet. Egy idő után néhány osztálytársa elkezdett felnézni rá, egyre többen mentek hozzá szünetekben beszélgetni, barátkozni. Aztán később már tanácsokat is kértek tőle filmekkel, zenékkel kapcsolatban. Megesett, hogy egy színházi előadást vagy mozifilmet az ő javaslatára nézett meg az egész osztály, amelynek Balázs gyakorlatilag a szellemi vezetője lett.

Végül a szerzők a szülőknek adnak tanácsot: szerintük nem beavatkozásra kell készülniük, hanem eleve figyelni kell a gyerekeikre, ismerni őket, mert akkor azonnal feltűnik a legapróbb változás is. „Ha más a tekintete, ha tágabb, szűkebb a pupillája. (De ehhez a szemébe kell nézni.) Ha izzad a tenyere. (De ehhez meg kell érinteni.) Ha megváltozik az illata. (De ehhez közel kell hozzá menni.) Ha meghízik, ha lefogy. Ha nem tud aludni éjszaka. (De ehhez oda kell menni az ágyához, és legalább akkor megkérdezni, milyen napja volt.) Ha ilyen a kapcsolat, akkor nem kell beavatkozni. Ha nem ilyen, akkor bizony már muszáj. Ha már muszáj, akkor gyakran már túl késő” – írták.

Egy görög monda szerint Aszklépiosz egy beteg embert az amfiteátrum közepére fektetett, és speciális hangok segítségével próbálta meggyógyítani. Az i. e. 6. században Püthagorasz állí­tólag hárfajátékkal pihentette diákjait, hogy kitisztíthassák gon­do­lataikat. A növények a kertészek szerint gyorsabban fej­lődnek, ha komolyzene szól a közelben. A tehenek több tejet adnak melódiák hatására, sőt, kifejezett érdeklődést mutatnak a dzsessz iránt.

Milyen hatásai vannak a zenének? Valóban okosabbak leszünk tőle?

Az úgynevezett Mozart-hatás-elmélet szerint a klasszikus zene, főleg Mozart hallgatása javítja a tudásteszteken elért eredményeket, különös tekintettel a memóriára. A torontói egyetem pszichológiaprofesszora, Glenn Schellenberg szerint viszont a Mozart-effekt nem létezik, legalábbis nem abban a formában, ahogy azt gondolták. A zenehallgatás megemeli az agy dopaminszintjét, ami erősíti a koncentrálóképességet. Ez viszont nem kötődik egy bizonyos zeneszerzőhöz, sőt még műfajhoz sem, ugyanis minden olyan zene bír ezzel a hatással, amit a hallgatója kellemesnek tart. A zene hatása a professzor szerint egyébként teljesen ugyanolyan, mintha egy szelet csokoládét ennénk meg. 

A jobb és bal agyfélteke egyidejű aktivitása viszont valóban javítja a tanulás hatékonyságát és az információ rögzülését. A zenélés azon ritka tevékenységek egyike, melyek során a teljes agyunk aktív. Emiatt a hangszeres játék és az éneklés hatást gyakorolhat a nyelvtanulás, az összpontosítás, a fizikai koordináció és az általános fejlődés terén is, emellett elősegíti a magasabb rendű pszichés funkciók gyorsabb ütemű fejlődését is.

 
Forrás: gifszinhaz.hu

A zene gyógyító hatásáról is sokat hallhattunk már. Hatással bír a hormontermelésre, vérnyomásra és az emésztésre. Még fizikai fájdalom enyhítésére is használják, ugyanis elvonja a figyelmet az érzékelt fájdalomról, hatására a test endorfint termel, és ellensúlyozza a tüneteket, valamint ellazítja az embert azáltal, hogy lelassítja a légzést és a pulzust. Emellett a zene a krónikus fejfájástól vagy migréntől szenvedőknek is segíthet abban, hogy csökkentsék a fejfájások gyakoriságát, időtartamát és intenzitását.

Egy japán kísérlet során, melynek eredményeit a Journal of Cardiothoracic Surgery című mellkassebészeti szakfolyóiratban közölték, a zene klinikai gyógyászatban gyakorolt hatását bizonyították be. A szívtranszplantált egereken végzett vizsgálat során a felépülés ideje alatt egy hétig 5 csoportra bontva Verdit, Mozartot és könnyűzenét hallgattak, egy csoport monoton frekvenciákat, egy kontrollcsoport pedig semmit. Az eredmények szerint a Verdit és Mozartot hallgató egerek átültetett szíve jóval hosszabb ideig működött, mint a könnyűzenét és a monoton hangfrekvenciát hallgató társaiké. Sőt, a kutatás megerősítette, hogy a zene valóban hatással van az immunrendszerre is, ugyanis az operát hallgató egereknél megnőtt az immunválaszt szabályozó molekulák és sejtek száma, és megemelkedett a gyulladásgátló citokinek szintje is.

Horváth Olga hegedűművész és A Zene mindenkié című zenei kurzus vezetője egy cikkében kifejti, hogy az sem mindegy, hogy milyen hangszeren játszunk, ha gyógyulni akarunk.

A húros hangszerek hangvilága az idegrendszer, a fúvósoké a ritmikus rendszer (tüdő, szív), az ütősöké pedig a csontrendszer megfelelő működéséhez járul hozzá. Ha nem is érezzük a zenéléstől mindjárt fizikailag egészségesebbnek magunkat, a lelki működésre gyakorolt azonnali hatása megkérdőjelezhetetlen. Mivel a hangok az agy racionális, elemző részét kikerülve közvetlenül az érzelemvilágot érik el, ezért az érzelmeinkben lévő elakadásaink és sebeink gyógyításában nagy szerepet játszhat a zene – erre épül a zeneterápia.

Köztudott, hogy a klasszikus zene oldja a stresszt, a depressziót, a szorongást, viszont vannak olyan zenék, melyek kifejezetten rontják a hangulatot, és depresszióhoz vezetnek. Ilyen állítólag a country. Megfigyelték, hogy az olyan amerikai városokban, ahol a rádióban sok countryt játszanak, az embe­rek depressziósabbak az átlagnál, és az öngyilkosságok száma is sokkal nagyobb. Egy másik érdekes összefüggés, hogy a rapet hallgatók nagy százaléka toleránsabb a nemi erőszakkal és más agresszív tettekkel szemben. Ez valószínűleg a gyakran erőszakos, trágár szövegnek köszönhető. A rock hatása viszont a hallgatójától függ. Egyeseknek segít feloldani a stresszt, másoknál egyszerűen csak agressziót vált ki.

Egy friss tanulmány szerint a zene a beszédképességre is pozitív hatást gyakorol: a jó ritmusérzék a nyelvi készségekkel is összefüggésben áll. A kutatások során megfigyelték, hogy akik jobban teljesítenek az ütemérzéket igénylő teszteken, jobb neuronválasszal reagálnak a beszédhangokra is. Nina Kraus, az Auditory Neuroscience Laboratory kutatója szerint az összefüggés annak köszönhető, hogy a ritmus fontos eleme a beszédnek és a zenének is. Szerinte az eredmények arra utalnak, hogy az olvasáshoz szükséges készségeket a zenei tapasztalat csak javíthatja, a zenei képességek fejlesztésével pedig más készségeink is fejlődésnek indulhatnak. Hasonló eredményre jutott Dr. Víg Julianna adjunktus is, aki megállapította: „Azok az agyterületek, amelyeknek szerepe van a zenei információ feldolgozásában, más feladatokban, például emlékező és nyelvi funkciókban is részt vesznek. Kimutatható, hogy a rendszeres zenélés növeli a hallott információ feldolgozásának megbízhatóságát, nemcsak a zenei hangok, hanem a beszéd esetében is.”

Ízlések és pofonok

A Cambridge-i Egyetem friss kutatása szerint három „zenei korszakot” élünk át életünk során: az intenzív, a kortárs és a kifinomult korszakot. Az első szakasz, a tinédzserkor az identitás megalapozásáról szól, így ők többnyire punkot és metálzenét hallgatnak, ezzel erősítve a függetlenségüket. A másodikban, a korai felnőttkorba lépve csökken az intenzív muzsika iránti érdeklődésük, és elkezdünk a kortárs zene, a pop és a rap irányába elmozdulni. Ebben szerepet játszik a kibontakozó társasági élet is: az emberek ilyenkor több időt töltenek bárokban, klubokban és más társas összejöveteleken, ahol általában kortárs, táncolható zenéket játszanak.

Ez a zenei korszak a középkorúság korai éveiig tart, amikor a kifinomultabb műfajok, a dzsessz és a klasszikus zene irányába mozdulunk el. Ennek oka, hogy ebben a korban a függetlenség helyett már mások elfogadását keressük, valamint kifejezi az intellektus, a társadalmi helyzet és az érzelmi élet kiforrottságát is. A harmadik korszakban játszik fő szerepet a country, a népzene és a blues is. Jason Rentfrow, az egyetem pszichológia tanszékének docense persze hozzáteszi, hogy nem átléphetetlen határvonalakról van szó, hiszen az emberek éle­tük későbbi szakaszában is szívesen hallgatnak rock and roll-t, bár ebben a nosztalgia is szerepet játszhat. Megfigyelhető az előadók zenei ízlésének változása is: például Sting és Paul McCartney, akik annak idején a lázadó kultúra megtestesítői voltak, ma már a klasszikus dallamok felé nyúlnak – olvasható a The Daily Telegraph oldalán.